Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2011. június

1848-ban összehívták Pesten a zsidóság képviselőinek országos közgyűlését, melynek legfontosabb feladata az volt, hogy eljárjon az országgyűlésnél az emancipáció ügyében.  A pécsi zsidóságot Schapringer Joachim képviselte. “Mi azért kívánjuk jogainkat  – írták kiáltványukban -,  mert emberek vagyunk – mi egyenlők akarunk lenni e haza minden lakosaival – egyenlők terheiben és áldásaiban, mert mi szintúgy vagyunk fiai, itt születtünk, itt nevelkedtünk,  itt szabadon élni, halni akarunk.”
Az országgyűlés halogató magatartása az emancipáció ügyében mozgósította a zsidóságon belül a vallásreform radikális képviselőit. Nagyváradon, Aradon, Pesten egyleteket alakítottak azzal a céllal, hogy elősegítsék a zsidóság egyenjogúsítását. Úgy gondolták, az ősi szokások és szertartások felszámolásával megszüntetik az elkülönülést és így könnyebben emancipálódhatnak.
Ezek a gondolatok a pécsi izraelita közösség néhány tagját is erősen foglalkoztatták. 1848 novemberében  kéréssel fordultak a város tanácsához, hogy engedélyezze a Pécsi Izraelita Újító Egylet megalakulását és működését. A kérvényt tizenegyen, a közösség fiatalabb tagjai,  írták alá, vezetőjük Engel Adolf volt.
Az egylet céljai, hogy “az imádság és egyéb isteni szolgálatok mentűl hamarább magyar nyelven végeztessenek, s mihelyst a jövedelem megengedi, egy magyar hitszónokot tartsanak, hogy minmagunk és gyermekeinek a magyar nyelv tökéletes birtokába jutván, egyéb különc szokásainkban is mentül gyorsabban simulást eszközölhessünk.”
A pécsi izraelita közösség vezetői a maguk részéről teljese mértékben elutasították az egylet célkitűzéseit. Egyrészt sértette őket az  a beállítás, hogy a vallás átalakítása nélkül a zsidó nem lehetne hazafi, másrészt a kérvényezők a zsinagógában engedély nélkül nem átallottak  a hagyományostól eltérő istentiszteletet tartani, holott ettől eltiltották őket. A város vezetőit ez az “ellenpetíció” arról győzte meg, hogy ne engedélyezzék az újító egylet működését.
A magyar törvényhozás csak 1849. július 28-án rendelkezett a zsidók törvény előtti egyenlőségéről. Ez a hamarosan elbukó magyar ügy miatt a hazai zsidóság számára gyakorlati következménnyel nem járt, de mégis történelmi jelentőségű, mivel a térségben az emancipáció megvalósítására tett első kísérletnek számított.

Forrás: Radnóti Ilona: 1848 és a pécsi zsidók, In: Pécsi Szemle, 1999 ősz, 22-23. oldal
Prepuk Anikó: A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században. 74. oldal

Read Full Post »

1848 márciusában és áprilisában az ország több városában  is történtek antiszemita megmozdulások.  Ezek sorát a pozsonyi zavargások nyitották meg, ahol március 19-én kezdtek tüntetni a zsidók ellen. A három napig tartó rendzavarás során megtámadták a zsidók házait, kifosztották üzleteiket, műhe- lyeiket. Hasonló atrocitásokra került sor pl. Székesfehérváron, Kassán, Pesten és néhány mezővárosban, pl. Szombat- helyen is. A megmozdulások célja a zsidók kiűzése volt.
Pécs város tanácsa március 21-én találta szembe magát a városban addig csak lappangó zsidóellenesség nyílt megnyilvánulásával: Szabó Péter ügyész a mai Széchenyi téren több ismert városi polgár jelenlétében kijelentette, hogy kétezer kebelbeli lakos élén a városban élő zsidókat kiűzi.
A városi tanács előtt ismert volt a közhangulat, a felizgatott kedélyeket azonban nem sikerült lecsillapítania. Március 27-én „…minden felszólítás, csillapítás hasztalan lévén, s ellentállásra erő nem lévén, nehogy a közrend megzavartassék,  a gyűlés kénytelenülve kimondotta, hogy a zsidóknak kiköltözni kell.”
A pécsi zsidók még aznap kérvénnyel fordultak a helyi hatalomhoz ezzel a megszólítással „Tekintetes Magisztrátus, a nagylelkű keresztény polgárok igen tisztelt közössége!” A városban kialakult közhangulatra jellemző volt, hogy nem a határozat visszavonását kérték, hanem csak a kiköltözési határidő meghosszabbítását.
A szorongatott helyzetben lévő zsidóság az antiszemita megmozdulások megfékezésére „Polgárok – Hazafiak!” megszólítással magyar és német nyelvű kiáltványt is szerkesztett, melyet  a Lyceum Nyomdában készítettek el március 28-án.
A tanácshoz és a lakossághoz forduló izraeliták azonban nem kaptak védelmet és megértést, ezért küldöttséget menesztettek Pozsonyba a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmányhoz (MOIB). A MOIB 30-án kelt erélyes hangú levelében megrótta a városi hatóságot, mert nem küldött hivatalos jelentést a törvénytelen mozgalmakról és határozott intézkedések megtételére köte- lezte. A leiratban egyebek közt az áll, hogy akik „a zsidók vagyonát és személyét megtámadják minden okozott kárért egész vagyonukkal felelnek.”
A MOIB utasítása megtette hatását. Pintér Mihály főbíró nemcsak a tanáccsal ismertette a leiratot, hanem nyomtatott hirdetményeken a lakosságot is tájékoztatta annak tartalmáról. A főbíró április 1-jén kelt jelentésében már arról számolt be, hogy a város a korábbi határozatát felülvizsgálva megsemmisítette és visszafogadja a kiutasított zsidókat.
Pécsett április elejére megszűntek a zsidók elleni nyílt tiltakozások, de az irántuk érzett ellenszenv és elutasító magatartás megmaradt. A pécsi zsidó közösség június 19-én felajánlotta szolgálatait és jelentkezett a nemzetőrségbe. A városi nemeztőr csapatok válasza azonban elutasító volt.
1848 novemberében az újoncozás idején a pécsi izraelita közösség önként megajánlott három újoncot, akik név szerint: Kohn Henrik, Strasser Jakab és Wellner Henrik. Wellner a harcokból rokkantként tért haza. A betelepülésről szóló bejegyzésekben már említett Honig Dávid a 8. honvédzászlóalj egyenruhájának kiszabását teljesen ingyen végezte.
1849 őszén a császári kormányzat véglegesítette a magyarországi zsidóság forradalom alatti “gyalázatos és törvényellenes” magaviselete miatt kirótt kollektív pénzbüntetést, amely 2.300.000 Ft-ra rúgott. A hadisarcot felosztották a hitközségek között, a pécsi zsidókra 5.000 Ft jutott.

Forrás: Radnóti Ilona: 1848 és a pécsi zsidók, In: Pécsi Szemle, 1999 ősz, 15-23. oldal

1848-level

Egy 1848 tavaszán kelt levél résztelete: “máskor többet / a zsidók Pécsett visszafogadtattak”

Read Full Post »

Ablakrács részlete.

A pécsi zsidó családok többsége Baranya falvaiból (az első rabbi, Lőw Izrael, Dárdáról) és a tolnai Völgység zsidócentrumából, Bonyhádról költözött a városba.
A 18. század végén az első betelepülők egyike sem volt kereskedő. Az első részben említett Fuchs Salamon szűcs volt, de mivel abból megélni nem tudott, boltnyitási engedélyt kért a városi hatóságtól. Mikor ehhez majd fél év múlva hozzájárultak, az engedélyt polgárság tiltakozása miatt alig két hét múlva visszavonták. A Fuchs-szal együtt betelepedő Weiszmayer Márk a város nyilvános árverésén árendában elnyerte a zsidó konyha működtetését. Ez volt az első zsidó intézmény a városban, a család évtizedekig ragaszkodott a bérleményhez.
A 1840-re már változott a foglakozási helyzetkép: a tizenkét családfőből öt a kereskedelem valamilyen formájából élt, egy fő a zsidó konyha bérlője, és két főt iparosként jegyeztek be.
1848-ban a 45 háztartásfő közel 60 %-a kereskedelem valamilyen formájával foglalkozott (vásározók, házalók, használtruha kereskedők, terménykereskedők) és emelkedett a mesterségeket űzők aránya. A legnépszerűbb szakma a szabó volt, de akadt köztük sapkakészítő, szobafestő, címfestő, pálinkafőző, mész- és szénégető is. A zsidó értelmiséget a rabbival együtt egy tanító és egy szépírástanító képviselte.

Ablakrács a belvárosban.

Az 1840-es évek elején alakultak ki a pécsi zsidó közösség szerveződésének feltételei. A zsidó lakosok azzal fordultak a „Tekintetes Tanács”-hoz, hogy az nevezzen ki közülük egy elöljárót. Ezt a tanács nem tette meg, de megnevezett három türelmi joggal bíró személyt, akik közül maguk választhattak.
A nős férfiak vehettek csak részt a procedúrán, akik végül Fuchs Mórt választották meg. Ez volt az első lépés a szervezett hitközség megalakulásához.
1842-ben a városi tanács hozzájárult az imaház létesítéséhez, így a pécsi zsidók a Citrom utcában erre a célra telket és házat vásároltak. A templom felavatására 1843. szeptember 15-én került sor, melyen megjelentek a város más vallású tekintélyes polgárai is.

(Forrás: Radnóti Ilona: A Pécsi zsidók története I. In.: Pécsi Szemle, 1999. nyár, 11-19. oldal)

Read Full Post »

Az I. részben említett türelmi engedély elnyerésén kívül volt még egy legális útja a zsidók városba költözésének. Kellő indokok alapján ún. commoránsként kaphatott valaki ideiglenes  tartózkodási engedélyt, amely meghatározott időre szólt. Amennyiben az érintettek nem tudták meghosszabbíttatni az engedélyt, úgy ki kellett költözniük a városból. Mivel a városi tanács a zsidó bevándorlást mindenképp meg kívánta akadályozni, az 1830-as évekig  kettő commoráns  engedélyt adott ki, ezeket is csak a Helytartótanács nyomására.
Így került a városba  1795-ben Engel Péter (egy későbbi bejegyzésben részletesebben bemutatandó Engel Adolf apja), aki eredetileg az I. részben említett Fuchs Salamon árváinak felneveléséig kapott lakhatási jogot, végül 29 év után türelmi jogot nyert, azaz tolerálttá (tűrtté) vált.

Padlásablak rácsa a belvárosban.

Ullmann Károlynak (az I. részben említett Weiszmayer Márk vejének,) mint apósa eltartójának sikerült beköl-töznie Pécsre.  Ulmann és Engel idővel megözvegyültek, és bár commoránsként új családot nem alapíthattak volna, a hatóságok nem gördítettek akadályt nősülé- sük elé, amiben vélhetően kedvező anyagi helyzetük is szerepet játszott.  Ők a 19. század első évtizedeinek legmódosabb  pécsi polgára- ivá váltak, majd kockázatos üzleti vállalkozásaik miatt csődbe jutottak.
Elmondható, hogy a zsidók be (nem) fogadásával kapcsolatos pécsi gyakorlat alapvetően nem volt más, mint a többi szabad királyi városé. Kivételnek számított Szeged, ahol már 1798-ban 311 zsidó család élt. Pécsett 1831-ben mindössze 9 zsidó család.

II. József rendeletei óta az 1840. évi XXIX. törvény volt az első lépés a zsidók emancipációja felé, melynek rövid szövege így szól:

1840. évi XXIX. törvénycikk
a zsidókról

Addig is, mig a zsidók állapotjáról a törvény bővebben rendelkezik, ez úttal határoztatik:

1. § Mindazon zsidók, kik az Országban vagy kapcsolt Részekben születtek, valamint szinte azok is, kik az itteni lakásra törvényes úton engedelmet nyertek, ha ellenök erkölcsi magaviseletök tekintetéből bebizonyított alapos kifogás nincsen, az egész Országban és kapcsolt Részekben akárhol szabadon lakhatnak, – kivévén egyedül az 1791-dik esztendei XXXVIII. törvénycikkelyben említett bánya-városokat s azon helyeket, mellyekből a bányák és bányászi intézetek tekintetéből törvényes régi szokás mellett jelenleg kizárva vannak.

2. § A fenálló feltételek mellett gyárokat a zsidók is állíthatnak, kereskedést és mesterségeket akár maguk kezükre, akár vallásukbeli legények segítségével is üzhetnek, s ifjaikat ezekben taníthatják, – azon tudományokat pedig és szép mesterségeket, miknek gyakorlatában eddig is voltak, ezután is gyakorolhatják.

3. § Egyébiránt köteleztetnek, hogy állandó vezeték- és tulajdon nevekkel éljenek, a születendők pedig vallásuk papjai által vezetendő anya könyvben bejegyeztessenek; – továbbá kötelesek

4. § Minden okleveleket és szerződéseket a hazában és a kapcsolt részekben divatozó élőnyelven szerkeztetni.

5. § A mennyiben az izraeliták polgári telkeknek (fundus) szabad szerezhetése gyakorlatában lennének, az illy városokban ezen gyakorlat jövendőre nézve is megállapíttatik.

6. § Minden ezen törvénynyel ellenkező törvény, szokás, rendelet vagy határozat eltörültetik és megszüntetik.

A törvény életbe lépése után a pécsi magisztrátushoz 1841-től növekvő számban érkeztek lakhatási engedélyért folyamodó kérelmek. Ezeket általában rendre elutasították, mire a zsidók többsége jogorvoslásért a Helytartótanácshoz fordult. A Helytartótanács  minden esetben szigorúan ragaszkodott a törvények betartásához, és a kellően igazolt zsidók lakhatását engedélyezte. Így jutott a városba Grünwald Miksa posztó- és szövetkereskedő, aki üzletét a “Pécsi Püspökhöz” címezte (róla egyszer még elmesélek egy anekdotát); Schapringer Joachim terménykereskedő (akiről szintén pár szót szeretnék  ejteni később), vagy a Szigetvárról áttelepült szűcsmester Millhofer Sámuel, és Honig Dávid “német” szabó. A zsidó iparosok számára a céhtagság elnyerése lehetetlen volt, így – miként a kontárok – nem írhatták a cégtáblájukra a “mester”  címet.
A város polgárainak és hatóságainak kirekesztő törekvése a fenti törvény következtében tehát már nem vezetett eredményre. 1840-ben a városi hatóságok  12 zsidó családot tartottak nyilván, 1848-ban már 46-ot. A népesség létszáma a korábbi 67-ről 248 főre emelkedett.

(Forrás: Radnóti Ilona: A Pécsi zsidók története I. In.: Pécsi Szemle, 1999. nyár, 11-19. oldal)

Read Full Post »