Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2012. október

A pécsi zsinagóga bemutatása során kitértem az északi külső fal egyik emléktáblájára, megfogalmazva a kérdést, hogy a Pécsi Kereskedők Testületének e kegyeleti megnyilvánulása vajon őszinte-e? A levéltárban lévő anyag áttanulmányozása révén arra jutottam, hogy ez a tábla vagy képmutatásról, vagy súlyos amnéziáról tanúskodik.
Ezt a véleményemet most új, korabeli forrás megismerése után módosítom: az Új Dunántúl 1945. január végén arról tudósít, hogy a fenti testület tisztújító közgyűlést tartott, melynek során a korábbi elnökség lemondott. Ez volt az a garnitúra, amely az 1944-es “keresztény-nemzeti átállás” során a  zsidó üzletek árukészleteinek és maguknak az üzleteknek a szétosztásában a Dr. Esztergár Lajos polgár- mester vezette közigazgatási apparátus egyik szakmai tanácsadójaként, és a helyi kereskedelmet érintő döntések elővéleményezőjeként működött. (A másik két ilyen instancia a Baross Szövetség, valamint a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara volt.)
Az új vezetőségbe az egyik alelnök, Viasz Béla, révén izraelita vallású személy is bekerült, és a szakmai képviseletnek ismét lehettek zsidók tagjai is – miután 1944-ben kizárták őket. Ezek alapján az a véleményem, hogy az emléktáblát a munkaszolgálatból és a deportációból visszatért hitközségi tagok kezdeményezésére készítették, és a szakmai szervezet elvileg keresztény, gyakorlatilag ki tudja milyen többsége ezt nem merte, vagy akarta megakadályozni.
A visszatérők már 1944. decemberében megszervezték a Pécsi Zsidó Tanács Vagyonmentő Osztályát, és ez a következő hónapokban a leltározások után visszavette az 1944 tavaszán keresztény vezetésűvé vált zsidó tulajdonú üzleteket.

E témával kapcsolatban érdemes felidézni Bibó István értékelését a zsidóellenes törvényekről:

“(…) E törvények (…) széles középosztályi, kispolgári és kispolgárosodó rétegek számára azt a lehetőséget jelentették, hogy személyes erőfeszítés nélkül, az állam jóvoltából, mások kialakult egzisztenciájának a rovására maguknak új, sokkal előnyösebb egzisztenciákat alapíthattak, anélkül, hogy mindennek valami igazi és átfogó társadalmi cél valami komolyabb igazolást adott volna. (…) Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s azután az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi. Ezek a lehetőségek egyrészt napfényre hozták, másrészt tovább súlyosbították a magyar társadalom erkölcsi süllyedésének a folyamatát, s e társadalom tekintélyes hányadának mohó kapzsiságáról, képmutató gátlásmentességéről vagy a legjobb esetben is rideg törtetéséről olyan megdöbbentő képet mutattak, ami nemcsak az érintett zsidók számára jelentett el nem felejthető megrázkódtatást, hanem egyáltalán minden jobb érzésű magyar számára is. (…)”

(Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. Második kötet 1945-1949. Szerk.: Vida István. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986.)

Reklámok

Read Full Post »

Herschl Nátán, az első beremendi családfők egyike, aki “Toleranz-Tax”-ot , azaz türelmi adót fizetett Binjamen Löblnek, a baranyai zsidók közül megbízott “Juden Perceptor”-nak, azaz adószedőnek. (18. sz. vége)

Beremend nemcsak Baranya, hanem egyben az ország legdélibb csücskében található, határátkelő Horvátországba. Ha áthaladunk a településen három különböző keresztény egyház (evangélikus, katolikus, református) templomát is láthatjuk, de a 18-19. században bizonyára éltek itt szerb ortodoxok is, és egészen bizonyosan zsidók. A kis helyi zsidó közösség a közeli Siklós, Eszék, Pécs, Mohács és egyéb nagyobb települések elszívó hatására már jóval 1944 előtt megszűnt.

Az egyik beremendi sírkő részlete.

Ha valaki kíváncsi lenne a beremendi zsidó temetőre, azt Beremenden már nem találná. Talán csak a legidősebb falu- belieknek sejlik még, hol is árválkodott gyerek korukban a zsidó temető. De most már nincs ott. Valószínűleg arra a  területre kívántak építeni valamit a 2. világháború után, (TSZ gazdasági épület?, cementgyár?) és a temető “útban” volt.
A sírok megsemmisítést elkerülendő a pécsi zsidó hitközség Pécsre telepíttette át a kis beremendi temetőt. A pécsi zsidó temető látogatóját így a temetőkapun belépve jobb kézről a négyszög alakban felállított beremendi sírkövek fogadják.  Ezek közül  19. századiak német-héber, a 20. századiak többnyire már magyar- héber nyelven nyújtanak információkat az elhunytról.
A temető keleti belső falán, a sírkövek felett, egykor egy sötétszürke cementtábla tájékoztatott az áttelepítés részleteiről. Az időközben szétfagyott és lehullott tábla nem minden  darabja maradt fenn, így nem tudtam a teljes szöveget rekonstruálni.
Ennyit azonban sikerült: “Baranya megye egyik legrégibb, de elnéptelenedett zsidó településének, BEREMENDNEK TEMETŐJÉT A MAGYAR ÁLLAM KÖLTSÉGÉN a pécsi hitközség CHEVRA KADISA osztálya 1953 (5713) nyarán Gulyás Lajos elnök vezetésével  exhumált ….. tetemet.”
A tábla alsó részének szövegéből csupán pár szó és szótag maradt fenn, ezeket itt nem közlöm, mert lényegi információt nem adnak.

A beremendi zsidó temető a pécsi északkeleti szögletében

Read Full Post »

Dr. Schweitzer József 2010. július 4-én, a pécsi pályaudvar “nulladik” vágányánál álló mártíremlékmű avatásán.

A pécsi zsidóság történetében időrendben haladva ugyan még messze van 1947, amikor Dr. Schweitzer József Pécsre költözik, és az itteni közösség főrabbija lesz, de két jeles ok is arra késztet, hogy a mai bejegyzést neki szenteljem. Az egyik ilyen ok, hogy október 13-án tölti be 90. életévét, a másik ok, hogy október 14-én az ORSZÁGOS RABBIKÉPZŐ – ZSIDÓ EGYETEM Díszdoktori Oklevelet (doctor honoris causa) adományoz.

Dr. Schweitzer József főrabbi életpályájának bemutatását a saját megfogalmazásában adom közre. Köszönöm Kocka Etelkának, blogom hűséges olvasójának, hogy elküldte  számomra a szöveget, melynek forrása: Budai Sófár, 5773. Tisri-Hesván (2012. október) száma, 6. oldal,  “I’sten éltesse Főrabbi Úr!” c. cikk

“Születtem 1922. október 13-án, Veszprémben. Édesatyám jogász volt, édesanyám tanítónő.
Édesanyám 1923-ban, tehát egy éves koromban elhunyt. Atyám többé nem nősült meg.
Nevelésemet atyámmal együtt boldogult édesanyám szülei, dr. Hoffer Ármin és felesége vállalták.
Dr. Hoffer Ármin akkor veszprémi főrabbi volt, utóbb pesti rabbi és az Országos Rabbiképző Intézet professzora. Eképpen rabbi-házban nevelkedtem.
Nagyatyám Budapestre történt meghívásával a családdal együtt én is, mint első elemista Budapestre kerültem, majd egy évvel később odaköltözött atyám is.
A nagyszülők közben elhunytak, édesapámat Auschwitzba deportálták és ott megölték.
Közelebbi és távolabbi családomból sokaknak ez lett a sorsuk, vagy munkaszolgálatban pusztultak el.

Magam az elemi iskolát Pesten, a középiskolát a zsidó gimnáziumban végeztem.
Kiváló hittanárunk volt, a mártírhalált szenvedett dr. Kohn Zoltán rabbi.
A Zsidó Gimnázium a magyar és a zsidó műveltséget egyszerre adta át, utóbbit a szaktárgyaik mellett jeles zsidó tudással rendelkező tanárok.
1940-ben érettségiztem, majd az Országos Rabbiképző Intézet hallgatója lettem, s egyben a bölcsészettudományi kar hallgatója is, ahol sémi nyelvészetből, ókori keleti történetből és szociológiából tettem doktori vizsgát.

Rövid vallástanári működés után, miközben 1947-ben rabbivá avattak, ugyanaz évtől 1981-ig Pécsett voltam rabbi.
1981-től Budapesten voltam rabbi, többek között a Hegedűs Gyula utcai (akkor Csáky utcai) zsinagógában, ahol Dr. Hoffer Ármin nagyatyám is működött rabbiként.

1964-től tanára, majd Scheiber professzor halála után igazgatója voltam az Országos Rabbiképző Intézetnek.
Időközben országos főrabbivá választottak. Rektori és országos főrabbi tisztségemről, saját elhatározásomból 80 éves koromban lemondtam, és nyugdíjba vonultam.
Hivatali helyiségem használatát szolgálatom elismeréseként, irodai munkatársam segítségével együtt továbbra is biztosítja számomra a Hitközség.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának címzetes tanára vagyok, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hebraisztika Tanszéke keretében, mint meghívott előadó működtem.
Az MTA Vallástudományi Bizottságának tagja vagyok.
Díszdoktora vagyok a New York-i Jewish Theological Seminary-nak, valamint a hazai Károli Gáspár Református Egyetemnek.
Két kormányzati kitüntetéssel jutalmaztak, valamint a Francia Becsületrend tagja vagyok.

Budapesti díszpolgársággal, szülővárosom, Veszprém tiszteletbeli polgársággal ékesített, míg Pécs városa, ahol 35 éven át működtem, az 1944-ben tönkretett hitközség újjáalakítási szolgálataim jutalmául magas elismeréssel tisztelt meg.

2005-ben az igen nagy megbecsülést jelentő Príma-díjban részesültem.

Irodalmi munkásságom a magyar-zsidó gyülekezeti történelem, a zsidó teológia és a zsidó szentírástudomány területére vonatkozik.
Számos tudományos előadást tartottam Budapesten kívül Izraelben, az Egyesült Államokban, Jugoszláviában és Ausztriában.

Feleségem a KSH nyugdíjasa, leányom magyar-angol szakos középiskolai tanár, fiam jogász.
Leányom fordítói munkákat végez, fiam előad az ELTE Jogtudományi Karán és munkatársa a Magyar Tudományos Akadémia Jogtudományi Intézetének.

A Budapesti XIII. Hegedűs Gyula utcai templomban több éven át teljesített rabbiszolgálatom és a kerület érdekében végzett szerény tevékenységem magasrendű jutalmául a kerület díszpolgárává választottak.”

Read Full Post »

A 19.  sz. második felében a pécsi zsidó közösségben meghatározó szerepet játszó Engel Adolfot egy korábbi bejegyzésben már bemutattam. Ő 1844. májusában kötött házasságot Justus Annával. E frigyből nyolc gyermek született, négy lány és négy fiú (Berta, Heléna, Lujza, Marianna, Gyula, József, Mór, Sándor. E felsorolás nem a születési sorrend!) Bertát a bajai születésű és Pécsett letelepedő Dr. Lőwy -1903-tól Lóránt Lipót (1845-1922) orvos vette nőül.
Jánosi Engel Adolf a városházától délre, a mai Perczel és Munkácsy utcák által határolt meglehetősen hegyes szögű telken egy kétemeletes bérházat építtetett, melyet Berta lányának és a férjének ajándékozott, aki az épület “névadója” lett. A város akkori közönsége ezt a nagyszabású építkezést bizonyára örömmel vette, ugyanis e telken két elhagyatott, romos  ház állt, melyekről mindent elmond, hogy a pécsiek ezeket “Rattenburg”-nak, azaz patkányvárnak hívták.
Pécs központi tere a Lőwy- avagy más néven Lóránt-palotával egy reprezentatív épülettel gazdagodott, mely homlokzatán a francia reneszánszra emlékeztető stílusjegyeket visel, és Pécsett talán az egyetlen korabeli manzárdtetős ház.
A pécsi városkalauzok többségében Ludwig Förster bécsi építésznek tulajdonítják a terveket. Ludwig Förster valóban beírta nevét a hazai építészettörténetbe is, nem csak az osztrákba, jelesül a pesti Dohány utcai és a miskolci zsinagógával. De Pécsre nem tervezett semmit, főképp nem ezt a házat ugyanis 1863-ban Bécsben meghalt. A szóban forgó bérpalota 1883-ban készült el, és az akkor Pécsett élő, később Budapestre költöző Morgenstern Adolf építészhez köthető. A korábban itt álló házak lebontása közben egy függőlegesen félbe vágott nagy címerkövet találtak a munkások, amelyet a 20. sz. végéig Pécs első főiskolája (1367) címereként határoztak meg  a kutatók. Most abban van konszenzus, hogy e kőtöredék, mely jelenleg  a várostörténeti kiállatás (Felsőmalom u. 9.) kapualjában látható, egészen biztos nem az akkori “studium generale” címerkövének része volt.
Az 1918-1921-ig tartó szerb megszállás idején a Lőwy-palotában működött a szerb katonai városparancsnokság. Napjainkban a földszinten egy gyógyszertár és egy könyvesbolt, az emeleti szinteken irodák és lakások találhatók.

Forrás: Jánosi Engel Adolf: Életemből. Pécs, Pannonia Könyvek. 23-24. oldal.

A pécsi Lóránt-palota északnyugatról.

A bérpalota nyugati, térre néző homlokzata.

Read Full Post »