Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2013 05 02

aus-meinem-leben

A kép kattintással kinagyítható.

Ebben a bejegyzésben megkezdem jánosi Engel Adolf pécsi zsidó nagyiparos “Aus meinem Leben” (Életemből) című önéletrajzi írása közlését.
Köszönöm Christof Baiersdorf úrnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a német szöveget.
A fordításomban nem “gördülékeny” megoldásokat választottam, hanem arra törekedtem, hogy a lehetőségekhez képest hűen adjam vissza a szerző 126 évvel ezelőtti stílusát, azaz mondatépítkezését, szóválasztásait.

A következő hetekben ez az önéletírás lesz bejegyzéseim témája, amely további részletekkel járul hozzá annak a pécsi férfinak a portréjához, akinek az 1958-ban elvett utcanevét Pécsett 1990 óta egyetlen önkormányzati testület sem kívánta visszaadni.

Jánosi Engel Adolf : ÉLETEMBŐL

A következő vázlatokat pusztán emlékül írtam a gyermekeim számára, hozzájárulásom nélkül ezeket nem lehet idegennek adni.

Kedves Gyermekeim!

    Ahhoz korhoz közeledve[1], melyet királyi énekesünk[2] zsoltáraiban az átlagos emberi élet határának nevez, és melynek hosszát az isteni kegyelem csak ritkán nyújtja meg, szükségét érzem, hogy a következő nektek ajánlott lapokon élettörténetemnek rövid vázlatát adjam. Szeretném nektek megmutatni, hogy mit tettem mint állampolgár, családapa, kereskedő, iparvállalkozó és közgazdász, hogy azokból tanulságot meríthessetek, és életem fontosabb eseményeit haszonnal alkalmazzátok a saját életetekben.

   1820. február 6-án születtem Pécsett, elhunyt Simon testvérem 1822-ben. Boldogult Atyám, Engel Péter úr – aki ezeket az adatokat saját kezével írta az imakönyvembe, amely egyetlen atyai örökségemet képezte –, valamikor jómódú férfi volt, azonban a század eleji francia háborúk, és az ezek következtében fellépő devalváció miatt elvesztette csaknem teljes vagyonát. A Zrínyi utca 12 szám alatt kis háza volt, amelyben a Pécsett élő hittestvérei számára templomot tartott fenn.[3] Ebből az első helyi zsidó templomból az egyetlen emlék az a pergamentábla, amely a templom rövid történetével együtt bekeretezve az írószobámban van elhelyezve. – Boldogult Atyámnak azonban nem adatott meg, hogy házát gyermekeire örökíthesse. – Születésem évében ugyanis a leggazdagabb nemes földbirtokosok egyikétől nagy tétel gabonát vásárolt, amelyre, ahogy az szokás volt, 1000 Ft előleget adott; az átvételi nap megállapításánál Atyám azonban elnézte, hogy ez a nap az engesztelés ünnepére[4] esett, és ezt a megszentelt napot pedig semmi áron nem lett volna hajlandó másutt eltölteni, csakis ájtatosan imádkozva a templomban. Ezért csak a következő napon ment el a földesúrhoz, hogy átvegye a gabonát és kifizesse azt; de a földesúr megtagadta az átadást. Atyám kérte őt, adja vissza az előleget, de mivel a megállapodásuk óta a gabonaár emelkedett, és a tulajdonos az Atyámmal kötött szerződés felbontásából további hasznot szerzett, a kőszívű földbirtokos ezt is megtagadta. Pereskedésre vinni az ügyet nem lehetett, mivel abban az időben egy nemessel folytatott per évtizedekig tartott, így Atyám elvesztette maradék vagyonát is, a Zrínyi utcai házát bíróságilag elárverezték. Elbeszélésem során meg fogom mutatni, miképpen fizette meg a Gondviselés ténykedése a nemes embernek ezt az igazságtalan tettét.

   Atyám 1824. augusztus 22-én elhunyt, és óhajának megfelelően a bonyhádi temetőben helyezték örök nyugalomra[5], a jó Édesanyám[6] két kis fiával özvegyen maradt. Az ország akkori törvényei csak nagyon kevés zsidó családnak, a „toleráltaknak”, engedélyezték a városban való tartózkodást. Itt csak két tolerált család volt: a Fuchs és a Weißmayer, boldogult Atyám pedig e családokkal rokonságban lévén itt is lakhatott. – Halála után ki akartak bennünket utasítani[7], és csak a városi magisztrátus kegyelmének köszönhettük, hogy maradhattunk. – Boldogult Édesanyám vallásosan és erkölcsösen nevelt; éles és gyakorlatias eszével jó dolgokra tanított, melyek nekem gyakran útmutatásul szolgáltak, s amelyeket máig a legjobb emlékezetemben tartok. Néhány tanulságos mondását be akarom mutatni, hogy azok nektek is zsinórmértékül szolgáljanak, úgymint: – „Legyen köztetek mindig egyetértés, mert ha a barátok veszekszenek, akkor az ellenségeik nevetnek.” – „Ha rokonok között viszály támad, úgy az kibékíthetetlenebb, mint az idegenek közötti.” – „A hazug ember legnagyobb büntetése az, hogy akkor sem hisznek neki, ha igazat mond. Ezért beszéljünk mindig igazat, vagy ahol az nem lenne helyén való, inkább hallgassunk.”

(Folytatása következik)

imakendő


[1] Engel e sorokat 1887 decemberében, tehát 67 és fél éves korában írta.

[2] A Bibilia 150 zsoltárból 70-et tulajdonítanak Dávid királynak. Ezeket az Istent dicsőitő himnuszokat énekelve, zenei kísérettel adták elő. Engel a 90. Zsoltárra utal, amit Dávidnak tulajdonított: „A mi napink, miket nekünk engedtek, mintegy hetven esztendei idő, hogyha több, tehát nyolcvan esztendő.” Szenczi Molnár Albert, (1574–1633) fordítása.

[3] Amikor a városban lakó izraelita férfiak száma elérte a 10 főt, tehát megvolt a „minján”, vált szükségessé egy közösségi imatér kialakítása. Bármilyen szentnek tartott zsidó szertartás elvégzéséhez legalább tíz férfi kell.  Ez a gyülekezet (édá) megalapításához szükséges minimális létszám. 1813-ból zsidó 8 férfiről van adat Pécsett, 1823-ban 10 zsidó családot említ egy forrás, tehát valamikor a két évszám között kezdett működni az Engel-féle imaterem.

[4] Jom Kippur

[5] Engel Péter Bonyhádról jött Pécsre és elvette a megtűrt stástuszú Fuchs Salamon özvegyét, aki a városban lakhatott.

[6] Édesanyaja a Majna-Frankfurtból (Frankfurt am Main) származó Süsskind Mária.

[7] A megtűrt státusz csak a férfiaknak járt és férfi leszármazottaiknak örökíthető volt. A megözvegyült nőnek ezért két választása volt: vagy újra házasodik, vagy elhagyja a várost.

Read Full Post »