Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2013. július

ktEbben a bejegyzésben folytatom jánosi Engel Adolf pécsi zsidó nagyiparos “Aus meinem Leben” (Életemből) című önéletrajzi írásának fordítását.
Köszönöm Christof Baiersdorf úrnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a német szöveget.

“Az üzem megnyitását követően gyáramban új rendet vezettem be a munkások számára, amelyet a nagyobb hatékonyság céljából a városkapitányság által is láttamoztattam. Eszerint a munkásoknak szigorúan meg volt  tiltva, hogy nehéz terheket emeljenek, nehogy magukban kárt tegyenek, és megtettem minden szükséges óvintézkedést a balesetek elkerüléséért. A számtalan építkezésen, melyeket 35 éven át itt kiviteleztem,  s o h a  sem történt baleset, mivel semmit sem spóroltam ki az állványozásnál – mint ahogy ez másutt sajnos gyakran megtörténik -, hogy a legnagyobb biztonságot érhessem el. Munkásaim ingyen használhatják közfürdőmet is; ha valamelyikük megbetegszik, támogatást kap – ezért az én munkásaim mindig elégedettek voltak, és zavargások soha nem fordultak elő nálam.
Körülbelül 20 évvel később egy nagy helyi gyár a példám szerint egy hasonló  munkásrendeletet vezetett be magánál.
Már 1860-tól kezdve vásároltam erdőket, a kitermelést megbízható emberek hiányában magam kellett ellenőriznem. Saját kocsit nem engedtem meg magamnak, közönséges parasztszekereken, úttalan utakon gyakran hajnal kettőtől éjfélig  úton voltam, hogy ne veszítsek időt és a családomnál lehessek. Ettől az időtől fogva legalább húsz ezer famunkást, kőművest, ácsot és egyéb fajta kézművest foglalkoztattam, azon felül százezernél több fuvarost; egyiküknek sem kellett bérére várnia – Mózes törvénye szerint, nem szabad munkások bérével egy éjszakát sem adós maradni.
Azóta mindennemű fát szállítottam bel- és külföldi vasutakhoz, bányákhoz, tengeri és tüzérségi fegyvertáraknak, a bécsi tramway részére, hordófát és erősítésekhez való impregnált fát Franciaországba; a nagy konkurencia ellenére vannak vevőim, akik már harmincöt éve nálam vásárolnak.
Megboldogult lovag Biedermann Gusztáv báróval 26 éven át voltam üzleti kapcsolatban; ha itt volt, minden simán ment, de ahogy visszatért Bécsbe, alkalmazottjai  túlzott ügybuzgóságukban sok kellemetlenséget okoztak. Egy ilyen alkalom kapcsán azt írtam neki Bécsbe, hogy ezt tovább  már nem lehet kibírni. – A  megboldogult erre  azt válaszolta, hogy viszonyunk olyannak tűnik neki, mint jobb létre szenderült nagyszüleinek a viszonya, akik már aranylakodalmukat is megtartották, de a nagymama mindig panaszkodott, hogy az öreget lehetetlen kibírni és el akar tőle válni.
Minthogy, írta továbbá Biedermann báró úr, a kettőnk közti üzleti viszony immár 25 éves, tehát meg tudnánk ünnepelni a kapcsolat ezüstlakodalmát, és reméli, hogy további 25 év elteltével az aranylakodalmat is meg tudjuk ülni. – Ez a kívánsága sajnos nem teljesedett be, a túl korai elhalálozása miatt a fennálló egyetértésünk is véget ért.
A látogatás emlékére, amellyel a megboldogult egyszer megtisztelt, ültettem a kertben az ablak előtti három fát.”

Read Full Post »

A nemesi címer.

A jánosi Engel család nemesi címere.

Ebben a bejegyzésben folytatom jánosi Engel Adolf pécsi zsidó nagyiparos “Aus meinem Leben” (Életemből) című önéletrajzi írásának fordítását.
Köszönöm Christof Baiersdorf úrnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a német szöveget.

“1860-ban egy katonai könyvtár létesítése céljából 600 kötetnyi hadi folyóiratot adományoztam.
Ugyanebben az évben egy ingatlant vásároltam, amelynek birtoklása üzleti és közhasznú tevékenységem számára sok évre tág teret nyitott, nevezetesen a Czindery-kertet az abban lévő fürdővel. Ezt két éven át többször is eladásra kínálták árverezés útján, vevő azonban nem akadt rá, mivel a tulajdonos, báró Wenckheim Viktor,  húszezer Forintot kért érte, míg neki csak tizenkétezret ajánlottak. Amikor 1860 áprilisában Duhony bárói jószágfelügyelőtől az uradalmi jóváhagyástól függően húszezer forintért megvettem ezt a kertet, rögtön más vevők is feltűntek, akik mindjárt ezer Forinttal többet kínáltak a bárónak. – Azonban báró Wenckheim Viktor, egy igazi gavallér, ezt felelte nekik: „A becsületes ember jut a legmesszebb. Bár Engelnek nincs még szerződése, az adott szavam nem eladó.” Ha a báró azt az ezer Forintot tőlem követelte volna,  megadtam volna azt is.
Később azonban alkalmam adódott rá, hogy kifejezhessem hálámat a báró nagylelkűségéért, azáltal, hogy négy évvel később az újfalusi erdő eladásakor több ezer forint bevételhez juttattam, mivel nem szálltam be egy fakereskedőkből alkotott koalícióba, amely lenyomott áron szerette volna a bárótól az erdőt megvásárolni.  – (Később hét itteni kereskedő vette meg az erdőt, közöttük én is, és szép hasznot húzhattam volna belőle, csakhogy egyet nem értés és egyes társasági tagok értetlensége oda vezetett, hogy az végül erdődíj áron egy M. B.  nevű fakereskedőnek lett eladva, aminek a következménye veszekedések és egy bennünket húsz éven át nyugtalanító pereskedés lett.)

A térképszelvény alső részén a Czindery-kert (ma a NAV épületkomplexum jórészt beépített udvara,  kissé felette a Hal tér, a zsinagóga, az izraelita elemi iskola, és a Majáth (ma Kossuth) tér. Kattintással nagyítható.

A térképszelvény alsó részén a Czindery-kert (ma a NAV épületkomplexum jórészt beépített udvara), kissé felette a “Hal piarcz”, a zsinagóga, az izraelita elemi iskola telke, és a Majláth (ma Kossuth) tér. (Kattintással nagyítható.)

A Czindery-kert megvételével gyötrelmes idők kezdődtek számomra, ugyanis régi magyar törvényeket akartak reaktiválni, melyek szerint zsidók városokban nem szerezhettek mozdíthatatlan javakat, és melyek minden ingatlan esetében a szomszédnak elővásárlási jogot biztosítottak.
A még élő Lammer szenátor utasítást hozott a városi magisztrátustól, hogy a kertben tervezett építkezést nem kezdhetem meg; csak báró Wenckheim Victor védett meg a szomszédok által tervezett erőszakoskodásoktól. Ha ők barátságos formában kértek volna meg, nyereség nélkül átadtam volna nekik a kertet, de erőszakoskodásokat nem tűrök.
1863-ban a kertben egy gőzfűrésztelepet építettem, a magisztrátus azonban a működését leállította, és évekig kellett pereskedjek, amíg akadályoztatás nélkül tudtam dolgozni. Jó szomszédok még 1883-ban megkísérelték, hogy bezárassák a fürdőt, mivel ezen a tavaszon a nagy havazások következtében az alacsonyan fekvő pincékben sok víz gyülemlett össze. A szomszédok menten egy bizottságot kerítettek, hogy bizonyítsa, a pincékben lévő víz a fürdőből származik. Szerencsére a víz elapadt és a jóindulatú szomszédok a jól megérdemelt blamázs mellett még abban az élvezetben részesültek, hogy 200 Forint bizottsági díjat kellett fizetniük, kiváló illusztrációjaként annak a közmondásnak, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele.”

Read Full Post »

cimlap Ebben a bejegyzésben folytatom jánosi Engel Adolf pécsi zsidó nagyiparos “Aus meinem Leben” (Életemből) című önéletrajzi írásának fordítását.
Köszönöm Christof Baiersdorf úrnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a német szöveget.

“További elismeréseket az úszóiskola albumában és a városi levéltárban találhattok. A Monarchiában elsőként általam bevezetett új száraz-úszás-módszer (amelynek  franciaországi alkalmazásáról olvastam) magára vonta a katonai hatóságok figyelmét. A bécsi Hadsereg Főparancsnokság meghívott, hogy ezt a módszert, melyet az új úszóiskolában a legjobb eredménnyel kipróbáltam, Bécsben is bemutassam. E célból 1858 augusztusában úszómesteremmel a saját költségemen Bécsbe utaztam, és az ottani katonai úszóiskolában gyakorlatokat tartottam. Ezeket  megérkező hideg időjárás miatt meg kellett szakítani. A hadsereg főparancsnoka közhasznú igyekezetemért köszönetét az 1858. Szeptember 10.-én kelt, 1644-es számú hatósági határozatában fejeztette ki, amelyről Vilmos főherceg Ő császári Fenségének, a III. hadsereg főparancsnokának az 1858. Október 7.-én Budán kelt parancsa révén  értesültem, aki ezen kívül kifejezte köszönetét azért, mert sok katonát díjmentes oktattattam. Később  az itt állomásozó vadászezred több altisztje mesélte nekem, akik visszatértek az 1866-os háborúból, hogy a nálam kapott úszásoktatás révén nem csak magukat, hanem sok bajtársuk életét is meg tudták menteni. Sok ilyen elismerőlevéllel rendelkezem, de csak néhányat mutatok be az írásom végén. A száraz úszásoktatás módszerét azóta mindenhol átvették és a legnagyobb sikerrel alkalmazzák.
Az úszóiskola felépítése okozta óriási fáradságért az összes hízelgő elismerésénél nagyobb kárpótlást jelentett számomra a tudat, hogy hozzájárulhattam számos ember élete és egészsége megőrzéséhez. Egy ilyen veszélyes munkát itt addig nem valósítottak meg, és sok oldalról mondták, hogy erre a vállalkozásra rámegy a vagyonom. Ez egy olyan prófécia volt, ami hála Istennek nem teljesedett be.
A bérleti idő lejártával átadtam az úszóiskolát a városnak, amelynek ebből azóta évi 1000 Forint bevétele származott, és amely nekem az írás végén lévő köszönő levelét  1873.december 3-án megküldte.
Az 1859. esztendőben egy sóraktárat építettem a kincstár számára Mohácson. A tervek szerint az épület alapjának 3 láb mélyen kellett lenniük, de az építési terület azonban a Duna töltés talaján volt, így szükségesnek mutatkozott, az alapokat 6 láb mélyre csinálni. amikor azonban az elvégzett többletmunka után kárpótlást kértem, a Sopronban székelő  akkori pénzügyi főigazgatóság a követelésemet visszautasította. Egy barátom, aki követelésem jogosságát de a pénzügyi hatóságok minőségét is ismerte, azt tanácsolta, újítsam meg kérelmemet. Erre Bécsbe utaztam és az akkor báró  Bruck pénzügyminiszternél meghallgatáson jártam, akinek az ügyet szóban is előadtam, és igényem jogosságáról  meggyőztem. Nyolc nap múlva – az itteni pénzügyi szervek meglepetésére, akik már örültek, hogy egy szőrszálhasogató paragrafus által egy magyar polgárnak kárt okozhatnak – követelésemet kiegyenlítették.

imakonyv3

Read Full Post »

2010_07040056

Jelenlét hiány által.

A pécsi gettót 1944. június 29-én és 30-án számolták fel. A rendőrség, a városi forgalmi adóiroda és a pénzügyőrség közegei  az embereket mindenüktől megfosztották: a szemé- lyes okmányaiktól, a rádióik, kerékpárjaik, arany ékszereik, értékpapírjaik, betétkönyveik, hangszereik és esetleges műkincseik leadásakor kapott nyugták- tól, vagyonnyilatkozatuk másodpéldányától, maradék készpénzüktől és élelmiszereiktől. A házasoknak ekkor kellett leadni az egyetlen gettóba vihető ékszerüket, a gyűrűjüket.
Így hivatalos dokumentummal már senki sem tudta bizonyítani, hogy ki ő, hogy egyáltalán valaki, mi a neve, és hogy bármilyen tulajdona volt Pécsett.
A  legnagyobb megalázás a nőket érte: az egyetem szülészeti klinikájáról kirendelt tíz bába, ill. bábasegéd “testüregi motozásnak” vetette őket alá: hüvelyükben, végbelükben elrejtett értékek után kutattak. Ennek során több lányt “feltéptek”. A motozóknak összesen két pár gumikesztyűjük volt, és a “motozószobában”, melynek nyitott ajtaján az arra somfordáló rendőrök be-be lestek, nem állt rendelkezésre víz kezet, vagy kesztyűt mosni.
Dr. Németh László rendőrfogalmazót, a gettó parancsnokát, a népbírósági perében megkérdezte a bíró, hogy nem tűnt-e fel neki június 29-én és 30-án a sok síró zsidó nő? Németh azt válaszolta, hogy nem, mert ő feladatköréből fakadóan sokat tartózkodott a gettóban, és síró nők, síró férfiak látványa ott mindennapos volt.
A rendőrök a férfiakat csak külsőleg motozták meg.  A bábák és a rendőrök a  felelősségteljes fáradozásukért – a zsidó vagyon terhére – 50 Pengő napszámbért kaptak, melyet a város házipénztára fizetett ki nekik.
A teljesen kifosztott embereket százas csoportokban a kb. egy km-re lévő “Lakits” huszárlaktanyába terelték. A rendőrök félúton átadták foglyaikat a csendőröknek. A magatehetetlen aggokat, járásképtelen betegeket és haldoklókat utolsó csoportként stráfkocsikon vitték a Lakitsba. A nőket és gyerekeket a kiürített lóállásokba, a férfiakat a lovarda trágyás homokján helyezték el. A laktanyát, melyet a szakzsargon a “zsidók táborhelyének” nevezett,  csendőrök és SS fegyveresek őrizték.
Az MTI Házi Tájékoztató július 2-án azt közölte, hogy a pécsi gettót, melyben 2.612 zsidó volt elkülönítve, a rendőrség felszámolta, elszállításukra a vasúti szerelvény már az állomáson áll.
Június 29-én érkeztek ugyancsak Lakits laktanyába a mohácsi gettó zsidói, mintegy 1.100 fő, július 1-én és 2-án pedig a felszámolt bonyhádi gettóból átszállított zsidók – mintegy 1.180 fő. A zsúfoltság leírhatatlan, a higiénikus körülmények katasztrofálisak voltak.
Dr. Kiss László csendőr főhadnagy, táborparancsnok, a Lakitsban 18 halálesetről tett jelentést. A halál okát nem adta meg, de a szemtanúk öngyilkosságokról számoltak be.
A pécsi és Pécs járási zsidókat július 4-én erős fegyveres kíséret mellett az iparvágányok rámpájára terelték, és 75-ös csoportokban a marhavagonokba nyomorították és az “Endlösungba” hurcolták. A mohácsi és bonyhádi gettó lakói 6-án követték őket.

69 éve e napon hurcolták el Pécsnek az 1939. évi IV. tc. szerint zsidó fajúnak tekintendő izraelita és keresztény vallású lakóit Auschwitz-Birkenauba.

A Pécsi Zsidó Hitközség megemlékezésére július 7-én, vasárnap, kerül sor. A részletek a meghívóban, mely kattintással felnagyítható.

1944-2013

Read Full Post »