Ebben a bejegyzésben folytatom jánosi Engel Adolf pécsi zsidó nagyiparos “Aus meinem Leben” (Életemből) című önéletrajzi írásának fordítását.
Köszönöm Christof Baiersdorf úrnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a német szöveget.
“További elismeréseket az úszóiskola albumában és a városi levéltárban találhattok. A Monarchiában elsőként általam bevezetett új száraz-úszás-módszer (amelynek franciaországi alkalmazásáról olvastam) magára vonta a katonai hatóságok figyelmét. A bécsi Hadsereg Főparancsnokság meghívott, hogy ezt a módszert, melyet az új úszóiskolában a legjobb eredménnyel kipróbáltam, Bécsben is bemutassam. E célból 1858 augusztusában úszómesteremmel a saját költségemen Bécsbe utaztam, és az ottani katonai úszóiskolában gyakorlatokat tartottam. Ezeket megérkező hideg időjárás miatt meg kellett szakítani. A hadsereg főparancsnoka közhasznú igyekezetemért köszönetét az 1858. Szeptember 10.-én kelt, 1644-es számú hatósági határozatában fejeztette ki, amelyről Vilmos főherceg Ő császári Fenségének, a III. hadsereg főparancsnokának az 1858. Október 7.-én Budán kelt parancsa révén értesültem, aki ezen kívül kifejezte köszönetét azért, mert sok katonát díjmentes oktattattam. Később az itt állomásozó vadászezred több altisztje mesélte nekem, akik visszatértek az 1866-os háborúból, hogy a nálam kapott úszásoktatás révén nem csak magukat, hanem sok bajtársuk életét is meg tudták menteni. Sok ilyen elismerőlevéllel rendelkezem, de csak néhányat mutatok be az írásom végén. A száraz úszásoktatás módszerét azóta mindenhol átvették és a legnagyobb sikerrel alkalmazzák.
Az úszóiskola felépítése okozta óriási fáradságért az összes hízelgő elismerésénél nagyobb kárpótlást jelentett számomra a tudat, hogy hozzájárulhattam számos ember élete és egészsége megőrzéséhez. Egy ilyen veszélyes munkát itt addig nem valósítottak meg, és sok oldalról mondták, hogy erre a vállalkozásra rámegy a vagyonom. Ez egy olyan prófécia volt, ami hála Istennek nem teljesedett be.
A bérleti idő lejártával átadtam az úszóiskolát a városnak, amelynek ebből azóta évi 1000 Forint bevétele származott, és amely nekem az írás végén lévő köszönő levelét 1873.december 3-án megküldte.
Az 1859. esztendőben egy sóraktárat építettem a kincstár számára Mohácson. A tervek szerint az épület alapjának 3 láb mélyen kellett lenniük, de az építési terület azonban a Duna töltés talaján volt, így szükségesnek mutatkozott, az alapokat 6 láb mélyre csinálni. amikor azonban az elvégzett többletmunka után kárpótlást kértem, a Sopronban székelő akkori pénzügyi főigazgatóság a követelésemet visszautasította. Egy barátom, aki követelésem jogosságát de a pénzügyi hatóságok minőségét is ismerte, azt tanácsolta, újítsam meg kérelmemet. Erre Bécsbe utaztam és az akkor báró Bruck pénzügyminiszternél meghallgatáson jártam, akinek az ügyet szóban is előadtam, és igényem jogosságáról meggyőztem. Nyolc nap múlva – az itteni pénzügyi szervek meglepetésére, akik már örültek, hogy egy szőrszálhasogató paragrafus által egy magyar polgárnak kárt okozhatnak – követelésemet kiegyenlítették.
Vélemény, hozzászólás?