Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘deportálás’ Category

birnbaum

MEGHÍVÓ
A PÉCSI ZSIDÓ SZABADEGYETEM PROGRAMJÁRA

Pécs, Fürdő utca 1.

a Pécsi Zsidó Hitközség székházának díszterme

2016. május 19., csütörtök, 18 óra

BESZÉLGETÉS

Marianna D. Birnbaum irodalom- és kultúrtörténésszel, „EMLÉKALBUM 1944-BŐL” című könyve kapcsán a vészkorszak traumáinak átéléséről, a túlélés és emlékezés pszichológiai hatásairól.

Beszélgetőtárs: dr. Stark András, a Pécsi Zsidó Hitközség alelnöke

“Nem igaz, hogy nem lehet újat írni a vészkorszakról, csak kiváló emlékezőképesség, visszafogott, a sorok között megbúvó irónia és jó toll kell hozzá. Marianna D. Birnbaum könyvének nagy része azokról a rokon vagy közeli ismerős gyerekekről és a szüleikről szól, akik nem jöttek vissza; többük fényképét is mellékelte, köztük néhol feltűnik a szerző is kisgyerekként. Normális, jól szituált felnőttek és szépen öltöztetett gyerekek, mindegyiküknek végig kellett volna élnie az életét. A groteszkre finoman kihegyezett szemléletével, az irodalomtörténeti munkákon edzett szerkesztési gyakorlatával a könnyfakasztást a szerző végig elkerülte, ettől szép és igaz ez a könyv.” Spiró György

A könyv a helyszínen kedvezményesen megvásárolható.
A rendezvényen való részvétel díjmentes.

Reklámok

Read Full Post »

2010_07040056

Jelenlét hiány által.

A pécsi gettót 1944. június 29-én és 30-án számolták fel. A rendőrség, a városi forgalmi adóiroda és a pénzügyőrség közegei  az embereket mindenüktől megfosztották: a szemé- lyes okmányaiktól, a rádióik, kerékpárjaik, arany ékszereik, értékpapírjaik, betétkönyveik, hangszereik és esetleges műkincseik leadásakor kapott nyugták- tól, vagyonnyilatkozatuk másodpéldányától, maradék készpénzüktől és élelmiszereiktől. A házasoknak ekkor kellett leadni az egyetlen gettóba vihető ékszerüket, a gyűrűjüket.
Így hivatalos dokumentummal már senki sem tudta bizonyítani, hogy ki ő, hogy egyáltalán valaki, mi a neve, és hogy bármilyen tulajdona volt Pécsett.
A  legnagyobb megalázás a nőket érte: az egyetem szülészeti klinikájáról kirendelt tíz bába, ill. bábasegéd “testüregi motozásnak” vetette őket alá: hüvelyükben, végbelükben elrejtett értékek után kutattak. Ennek során több lányt “feltéptek”. A motozóknak összesen két pár gumikesztyűjük volt, és a “motozószobában”, melynek nyitott ajtaján az arra somfordáló rendőrök be-be lestek, nem állt rendelkezésre víz kezet, vagy kesztyűt mosni.
Dr. Németh László rendőrfogalmazót, a gettó parancsnokát, a népbírósági perében megkérdezte a bíró, hogy nem tűnt-e fel neki június 29-én és 30-án a sok síró zsidó nő? Németh azt válaszolta, hogy nem, mert ő feladatköréből fakadóan sokat tartózkodott a gettóban, és síró nők, síró férfiak látványa ott mindennapos volt.
A rendőrök a férfiakat csak külsőleg motozták meg.  A bábák és a rendőrök a  felelősségteljes fáradozásukért – a zsidó vagyon terhére – 50 Pengő napszámbért kaptak, melyet a város házipénztára fizetett ki nekik.
A teljesen kifosztott embereket százas csoportokban a kb. egy km-re lévő “Lakits” huszárlaktanyába terelték. A rendőrök félúton átadták foglyaikat a csendőröknek. A magatehetetlen aggokat, járásképtelen betegeket és haldoklókat utolsó csoportként stráfkocsikon vitték a Lakitsba. A nőket és gyerekeket a kiürített lóállásokba, a férfiakat a lovarda trágyás homokján helyezték el. A laktanyát, melyet a szakzsargon a “zsidók táborhelyének” nevezett,  csendőrök és SS fegyveresek őrizték.
Az MTI Házi Tájékoztató július 2-án azt közölte, hogy a pécsi gettót, melyben 2.612 zsidó volt elkülönítve, a rendőrség felszámolta, elszállításukra a vasúti szerelvény már az állomáson áll.
Június 29-én érkeztek ugyancsak Lakits laktanyába a mohácsi gettó zsidói, mintegy 1.100 fő, július 1-én és 2-án pedig a felszámolt bonyhádi gettóból átszállított zsidók – mintegy 1.180 fő. A zsúfoltság leírhatatlan, a higiénikus körülmények katasztrofálisak voltak.
Dr. Kiss László csendőr főhadnagy, táborparancsnok, a Lakitsban 18 halálesetről tett jelentést. A halál okát nem adta meg, de a szemtanúk öngyilkosságokról számoltak be.
A pécsi és Pécs járási zsidókat július 4-én erős fegyveres kíséret mellett az iparvágányok rámpájára terelték, és 75-ös csoportokban a marhavagonokba nyomorították és az “Endlösungba” hurcolták. A mohácsi és bonyhádi gettó lakói 6-án követték őket.

69 éve e napon hurcolták el Pécsnek az 1939. évi IV. tc. szerint zsidó fajúnak tekintendő izraelita és keresztény vallású lakóit Auschwitz-Birkenauba.

A Pécsi Zsidó Hitközség megemlékezésére július 7-én, vasárnap, kerül sor. A részletek a meghívóban, mely kattintással felnagyítható.

1944-2013

Read Full Post »

A pécsi zsinagóga bemutatása során kitértem az északi külső fal egyik emléktáblájára, megfogalmazva a kérdést, hogy a Pécsi Kereskedők Testületének e kegyeleti megnyilvánulása vajon őszinte-e? A levéltárban lévő anyag áttanulmányozása révén arra jutottam, hogy ez a tábla vagy képmutatásról, vagy súlyos amnéziáról tanúskodik.
Ezt a véleményemet most új, korabeli forrás megismerése után módosítom: az Új Dunántúl 1945. január végén arról tudósít, hogy a fenti testület tisztújító közgyűlést tartott, melynek során a korábbi elnökség lemondott. Ez volt az a garnitúra, amely az 1944-es “keresztény-nemzeti átállás” során a  zsidó üzletek árukészleteinek és maguknak az üzleteknek a szétosztásában a Dr. Esztergár Lajos polgár- mester vezette közigazgatási apparátus egyik szakmai tanácsadójaként, és a helyi kereskedelmet érintő döntések elővéleményezőjeként működött. (A másik két ilyen instancia a Baross Szövetség, valamint a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara volt.)
Az új vezetőségbe az egyik alelnök, Viasz Béla, révén izraelita vallású személy is bekerült, és a szakmai képviseletnek ismét lehettek zsidók tagjai is – miután 1944-ben kizárták őket. Ezek alapján az a véleményem, hogy az emléktáblát a munkaszolgálatból és a deportációból visszatért hitközségi tagok kezdeményezésére készítették, és a szakmai szervezet elvileg keresztény, gyakorlatilag ki tudja milyen többsége ezt nem merte, vagy akarta megakadályozni.
A visszatérők már 1944. decemberében megszervezték a Pécsi Zsidó Tanács Vagyonmentő Osztályát, és ez a következő hónapokban a leltározások után visszavette az 1944 tavaszán keresztény vezetésűvé vált zsidó tulajdonú üzleteket.

E témával kapcsolatban érdemes felidézni Bibó István értékelését a zsidóellenes törvényekről:

“(…) E törvények (…) széles középosztályi, kispolgári és kispolgárosodó rétegek számára azt a lehetőséget jelentették, hogy személyes erőfeszítés nélkül, az állam jóvoltából, mások kialakult egzisztenciájának a rovására maguknak új, sokkal előnyösebb egzisztenciákat alapíthattak, anélkül, hogy mindennek valami igazi és átfogó társadalmi cél valami komolyabb igazolást adott volna. (…) Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s azután az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi. Ezek a lehetőségek egyrészt napfényre hozták, másrészt tovább súlyosbították a magyar társadalom erkölcsi süllyedésének a folyamatát, s e társadalom tekintélyes hányadának mohó kapzsiságáról, képmutató gátlásmentességéről vagy a legjobb esetben is rideg törtetéséről olyan megdöbbentő képet mutattak, ami nemcsak az érintett zsidók számára jelentett el nem felejthető megrázkódtatást, hanem egyáltalán minden jobb érzésű magyar számára is. (…)”

(Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. Második kötet 1945-1949. Szerk.: Vida István. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986.)

Read Full Post »

68 éve e napon már Auschwitzban voltak a Pécsről elhurcolt zsidók, és a faji törvény szerint zsidónak minősülő keresztények.
Július 12-én  a gyerekek és idősek  már nem éltek, mivel a megérkezésük után megtörtént az első szelekció, amit idővel a többi követett.
A túlélők a krematóriumokból sok esetben hamut hoztak magukkal haza és “RIF” feliratú szappanokat, amelyekről még a háború alatt elterjedt, hogy a “RIF” jelentése “Reines Jüdisches Fett“, azaz: “Tiszta Zsidó Zsír”. Ezek jelképezték a túlélők számára az elpusztított és megsemmisített rokonaikat, barátaikat, így az 1940-es évek második felében állított mártíremlékművek némelyikét az auschwitzi hamut és “RIF”-szappanokat tartalmazó szimbolikus sírok fölé emelték.
A pécsi zsidó temetőben is van egy ilyen szimbolikus sír, amely az 1948-ban felavatott mártíremlék közelében létesült, és a kegyelet és megemlékezés iránti igény kielégítését szolgálta, szolgálja.
A “RIF” helyes feloldása azonban nem az elterjedt “Reines Jüdisches Fett” (annak rövidítése egyébként is RJF lenne), hanem “Reichsstelle für Industrielle Fettversorgung“, azaz kb. “Ipari Zsír Ellátó Birodalmi Hivatal”. A háborús viszonyok közepette  – mint általában mindenhol – szigorúan porciózták az élelmiszert és a közszükségleti cikkeket,  így pl. a szappant és mosószert is.  A hivatal egyebek között ezek birodalmi szintű szétosztásával foglalkozott.  A  hivatal rövidített nevének téves feloldása azonban egy világszerte gyorsan elterjedt mítoszhoz vezetett:  a nácik a megölt zsidók testéből szappant főztek. A koncentrációs táborokban rengeteg borzalom történt, de emberi zsiradékból ipari méretekben történő szappanfőzés nem, erre  a megállapításra jutott több zsidó kutató is.
Tény: a danzigi Anatómiai Intézetben történtek ilyen jellegű  kísérletek, de a termékeket “házi használatra” szánták és nem került rájuk a “RIF” felirat.
A RIF-ügy napjainkban leginkább a holokauszt-tagadók számára szolgáltat “megcáfolhatatlan bizonyítékot” arra, hogy a zsidók semmilyen hazugságtól sem riadnak vissza, hogy a világ többi részével sajnáltassák magukat, és szerintük ezért nyilvánvaló, hogy Auschwitz, a tömeggyilkosságok és a krematóriumok ugyanebbe a kategóriába tartozó “holokamuk”.

A RIF-szappanok sírja a pécsi zsidó temetőben. Balra fent a temetői mártíremlék (1948) részlete látható.

Read Full Post »

A pécsi zsidó közösség történetének megközelítőleg időrendben haladó bemutatását a mai bejegyzésben egy aktuális és szomorú évforduló miatt megszakítom:
A pécsi zsidók deportálására 1944. július 4-én, kedden, délután került sor. A Magyar Királyi Csendőrség, a német rendőrség és Waffen-SS kijelölt egységeinek felügyelete mellett 75 fős csoportokban terelték be őket a helyi iparvágányon álló szerelvénybe.
A pécsi gettóban nem csak pécsi lakosok voltak, és nem csak olyanok, akik az izraelita hitfelekezethez tartoztak, ill. magukat zsidónak tartották. Bár kétség kívül ők voltak túlnyomó többségben. A városi hatóságok azokat kényszerítették a “zsidók számára kijelölt városrészbe”, akik a törvény szerint “zsidó fajúnak” minősültek, és semmilyen okból nem kaptak mentességet a zsidókra vonatkozó korlátozó intézkedések alól.
A bevagonírozásra nem közvetlenül a vasút közvetlen közelében kijelölt gettóból került sor, hanem a kb. egy kilométerre lévő “Lakits” laktanyából.  Ide 1944. június 28-án és 29-én két részletben hajtották át a gettó lakóit. Előtte azonban megfosztották őket utolsó értékeiktől, és a személyazonosságukat igazoló hivatalos irataiktól. A családokat már itt szétszedték: a nőket és a gyerekeket az istállókban – lóállásonként hetesével-nyolcasával – helyezték el, a férfiakat a lovardában. Két nap múlva ugyanebbe a laktanyába zsúfolták a pécsi járás törvény szerint zsidónak minősülő lakosait is. A körülményekről mindennél többet elárul, hogy itt pár nap alatt 17-en követtek el öngyilkosságot.
Körülbelül 3.400 és 3.600 közé tehető azoknak a száma, akiket július 4-én Pécsről Auschwitzba deportáltak.
A megüresedett laktanyába szállítottak át a mohácsi gettóból 1.170 és a bonyhádi gettóból 1.180 személyt. Velük 1944 július 6-án indult Pécsről a szerelvény az “Endlösung”, a vég(ső megoldás) felé.
Többségüknek senkije sem maradt, aki haláluk évfordulóján, “jorcájt”-kor, értük kaddist mondjon, és emlékmécsest gyújtson.
Ez a bejegyzés sem tehet többet, mint hogy az ártatlan embertestvéreink mérhetetlen szenvedésére és mártíromságára emlékeztet.

Forrás: Krassó Sándor: Kötéltánc. Adalékok a pécsi zsidóság és Pécs 20. századi történetéhez, Pécs, 2011, 111.-138. old.

A pécsi zsidó temetőben 1948-ban felállított mártíremlékmű déli oldalának szövege.

Read Full Post »