Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for the ‘Ulmann Károly’ Category

Az I. részben említett türelmi engedély elnyerésén kívül volt még egy legális útja a zsidók városba költözésének. Kellő indokok alapján ún. commoránsként kaphatott valaki ideiglenes  tartózkodási engedélyt, amely meghatározott időre szólt. Amennyiben az érintettek nem tudták meghosszabbíttatni az engedélyt, úgy ki kellett költözniük a városból. Mivel a városi tanács a zsidó bevándorlást mindenképp meg kívánta akadályozni, az 1830-as évekig  kettő commoráns  engedélyt adott ki, ezeket is csak a Helytartótanács nyomására.
Így került a városba  1795-ben Engel Péter (egy későbbi bejegyzésben részletesebben bemutatandó Engel Adolf apja), aki eredetileg az I. részben említett Fuchs Salamon árváinak felneveléséig kapott lakhatási jogot, végül 29 év után türelmi jogot nyert, azaz tolerálttá (tűrtté) vált.

Padlásablak rácsa a belvárosban.

Ullmann Károlynak (az I. részben említett Weiszmayer Márk vejének,) mint apósa eltartójának sikerült beköl-töznie Pécsre.  Ulmann és Engel idővel megözvegyültek, és bár commoránsként új családot nem alapíthattak volna, a hatóságok nem gördítettek akadályt nősülé- sük elé, amiben vélhetően kedvező anyagi helyzetük is szerepet játszott.  Ők a 19. század első évtizedeinek legmódosabb  pécsi polgára- ivá váltak, majd kockázatos üzleti vállalkozásaik miatt csődbe jutottak.
Elmondható, hogy a zsidók be (nem) fogadásával kapcsolatos pécsi gyakorlat alapvetően nem volt más, mint a többi szabad királyi városé. Kivételnek számított Szeged, ahol már 1798-ban 311 zsidó család élt. Pécsett 1831-ben mindössze 9 zsidó család.

II. József rendeletei óta az 1840. évi XXIX. törvény volt az első lépés a zsidók emancipációja felé, melynek rövid szövege így szól:

1840. évi XXIX. törvénycikk
a zsidókról

Addig is, mig a zsidók állapotjáról a törvény bővebben rendelkezik, ez úttal határoztatik:

1. § Mindazon zsidók, kik az Országban vagy kapcsolt Részekben születtek, valamint szinte azok is, kik az itteni lakásra törvényes úton engedelmet nyertek, ha ellenök erkölcsi magaviseletök tekintetéből bebizonyított alapos kifogás nincsen, az egész Országban és kapcsolt Részekben akárhol szabadon lakhatnak, – kivévén egyedül az 1791-dik esztendei XXXVIII. törvénycikkelyben említett bánya-városokat s azon helyeket, mellyekből a bányák és bányászi intézetek tekintetéből törvényes régi szokás mellett jelenleg kizárva vannak.

2. § A fenálló feltételek mellett gyárokat a zsidók is állíthatnak, kereskedést és mesterségeket akár maguk kezükre, akár vallásukbeli legények segítségével is üzhetnek, s ifjaikat ezekben taníthatják, – azon tudományokat pedig és szép mesterségeket, miknek gyakorlatában eddig is voltak, ezután is gyakorolhatják.

3. § Egyébiránt köteleztetnek, hogy állandó vezeték- és tulajdon nevekkel éljenek, a születendők pedig vallásuk papjai által vezetendő anya könyvben bejegyeztessenek; – továbbá kötelesek

4. § Minden okleveleket és szerződéseket a hazában és a kapcsolt részekben divatozó élőnyelven szerkeztetni.

5. § A mennyiben az izraeliták polgári telkeknek (fundus) szabad szerezhetése gyakorlatában lennének, az illy városokban ezen gyakorlat jövendőre nézve is megállapíttatik.

6. § Minden ezen törvénynyel ellenkező törvény, szokás, rendelet vagy határozat eltörültetik és megszüntetik.

A törvény életbe lépése után a pécsi magisztrátushoz 1841-től növekvő számban érkeztek lakhatási engedélyért folyamodó kérelmek. Ezeket általában rendre elutasították, mire a zsidók többsége jogorvoslásért a Helytartótanácshoz fordult. A Helytartótanács  minden esetben szigorúan ragaszkodott a törvények betartásához, és a kellően igazolt zsidók lakhatását engedélyezte. Így jutott a városba Grünwald Miksa posztó- és szövetkereskedő, aki üzletét a “Pécsi Püspökhöz” címezte (róla egyszer még elmesélek egy anekdotát); Schapringer Joachim terménykereskedő (akiről szintén pár szót szeretnék  ejteni később), vagy a Szigetvárról áttelepült szűcsmester Millhofer Sámuel, és Honig Dávid “német” szabó. A zsidó iparosok számára a céhtagság elnyerése lehetetlen volt, így – miként a kontárok – nem írhatták a cégtáblájukra a “mester”  címet.
A város polgárainak és hatóságainak kirekesztő törekvése a fenti törvény következtében tehát már nem vezetett eredményre. 1840-ben a városi hatóságok  12 zsidó családot tartottak nyilván, 1848-ban már 46-ot. A népesség létszáma a korábbi 67-ről 248 főre emelkedett.

(Forrás: Radnóti Ilona: A Pécsi zsidók története I. In.: Pécsi Szemle, 1999. nyár, 11-19. oldal)

Read Full Post »