Feeds:
Bejegyzés
Hozzászólások

Posts Tagged ‘Justus Jakab’

Ebben a bejegyzésben folytatom jánosi Engel Adolf pécsi zsidó nagyiparos “Aus meinem Leben” (Életemből) című önéletrajzi írásának fordítását.
Köszönöm Christof Baiersdorf úrnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a német szöveget.

E-A-vorsitzender“Sok fáradozás után sikerült a Hertelendy-féle házat és kertet, amely a hadialap tulajdona volt és bérlete csupán évi 200 forint bevételt hozott, nyilvános árverésen 14500 forintért Schapringer, Justus Lipót, Grün S., Justus Jakab, Trentschiner és az időközben megboldogult Reinfeld és Blau urakkal közösen megvennünk. Az eladás révén a hadialapnak évi 600 Forint többletbevétele volt. A fent nevezett hét úr és én a kert egy részét a hitközségnek ajándékoztuk a felépítendő új templom telkéül, a házban pedig kereskedőkaszinót létesítettünk olvasóteremmel. Az e helyiségekben tartott összejövetelek nagymértékben támogatták a zsinagóga építését, és a kaszinó révén még sok közhasznú dolgot lehetett volna megvalósítani, ám ez az egyetértés hiánya miatt a kaszinó fel lett oszlatva, és – nem a közjó előnyére – lassan egy klikk jött létre, amelyet az itt általánosan elfogadott „beduinok” elnevezéssel illetnek.
A már említett okokból 1874-ben újra szakadás fenyegette a hitközséget. Engem választottak meg elnöknek, de a tisztség elfogadását ahhoz kötöttem, hogy a megbékélés jeléül a hitközség költségére életnagyságú kép készül Joachim Schapringer úrról, és az a tanácsteremben lesz elhelyezve, ami meg is történt. Az intézkedésemre hívták meg ide Dr. Kohut Sándor főrabbit. – Amikor helyreállt a hitközség békéje, önként visszaléptem, másnak hagyva e hálátlan hivatalt.
Néhány hitközségi rendzavarót e vétkekért utolért a sorsuk. Egyikük, 1860-ban hitközségi elnök és az egyik legnagyobb itteni üzlet társtulajdonosa, csalárd csődeljárás miatt Amerikába volt kénytelen menekülni, ahol családjától távol szegény emberként halt meg. Egy másik az akkori elöljárók közül, aki némelyik évben könnyedén többet keresett, mint amennyi az én vagyonom volt és itt a legszebb házat birtokolta, vagyonát ahogy szerezte, úgy el is vesztette, jelenleg szegény emberként él a fővárosban.”

Bejegyzés Eng(e)l Adolf helyéről az első zsinagógában (1842. január 30.)

Bejegyzés Eng(e)l Adolf helyéről az első zsinagógában (1842. január 30.)

Reklámok

Read Full Post »

Ebben a bejegyzésben folytatom jánosi Engel Adolf pécsi zsidó nagyiparos “Aus meinem Leben” (Életemből) című önéletrajzi írásának fordítását.
Köszönöm Christof Baiersdorf úrnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a német szöveget.

A-E-unterschrift“A helyi, eredetileg kis hitközségünk a monarchia minden részéből érkezettekkel gyarapodott, és egyrészt a vallási és erkölcsi nézetek különbözősége, másrészt  egyes tagok azon becsvágya, hogy folyamatosan megtartsák vezető szerepüket, amit másoknak átengedni nem akartak, ismételten oda vezetett, hogy a hitközség békéje komolyan fenyegetve látszott, a neológ és ortodox táborra való szakadás elkerülhetetlennek tűnt. Ilyen időszakokban  a két párt közötti béke helyreállításán fáradoztam, hogy a közösség egységét megőrizzem, és noha semmilyen ambíciót nem éreztem ehhez, többször vállaltam hivatalt az elnökségben.
1859-ben a megboldogult Reinfelddel felépítettem a nagy iskolaépületet, amelyet később városi reáliskolának vettek meg. A hitközség 1856-os elnöksége egy nagy iskolaépület egy éven belüli felépítésének kötelezettségét vállalta magára a hatóságnál. A hitközség annak idején a megyei hatóság alá volt rendelve, amelynek 1859 októberén benyújtotta az építési tervet, ám következő májusig nem kapott építési engedélyt. Ennek ellenére mégis megkezdtük az építkezést. A megye elöljárója, Szalay, magához hívatott Reinfelddel együtt, és az eljárásunk miatt felelősségre vonással fenyegetett meg bennünket. Azt feleltem a nagy hatalmú embernek, hogy ha ez az épület a hitközségnek nem tetszik, úgy hajlandó vagyok azt átvenni, mert hitközségi ügyekben nem keresünk személyes előnyöket. Azonban hiányzott a pénz az építkezéshez. A boldogult Rothmüller azt nyilatkozta, hogy hajlandó házát zálogul adni egy felveendő hitelért. Ez az áldozatkészség annál is inkább elismerésre méltó, mert az említett ház Rothmüller egész vagyona volt. Amíg ilyen áldozatkész férfiak vannak, nem árvul el a zsidóság.
Köszönettel, de nem fogadtuk el felajánlását, amellyel akkor nagy érdemeket szerzett a hitközség érdekében, és a szükséges pénzt a helyi székeskáptalantól és a takarékpénztártól szereztük meg. Az építkezés befejeztével ismét lemondtam elöljárói tisztségemről. Abban az időben a bécsi Schey nagykereskedő felszólította a magyar zsidókat, hogy csatlakozzanak egy küldöttséghez, amelynek meg kellett volna köszönni azt a kegyet, hogy az 1854-ben Bach minisztertől származó rendeletet, amely szerint zsidók nem szerezhettek ingatlant, eltörölték, és a zsidóság birtokképességét újra helyreállították. A helyi hitközség engem akart e küldöttségbe nevezni, ezt a megtiszteltetést azonban azzal utasítottam vissza, hogy ha egy természetes jogomat elveszik, majd visszaadják, azért én nem mondok köszönetet.
Amikor 1862-ben a megboldogult Rothüllert elöljárónak választották, kevés köszönetben részesült az annak idején megmutatkozó nagy szívéért. Voltak emberek, akik irigyelték tőle ezt a tiszteletbeli hivatalt, és elintézték, hogy Luzsevics[1] polgármester felfüggesztette őt tisztségéből, amire Justus Jakab és Krausz Dávid urakat, valamint engem bíztak meg a hitközség ügyeinek intézésével.”

Adolf Engel fakereskedésének fejléce 1882-ből.

Engel Adolf fakereskedésének fejléce 1882-ből.


[1] Engel rosszul emlékszik: Luzsevich László 1848 és 1852 között volt Pécs polgármestere. A szóban forgó időben Nagy József töltötte be ezt a tisztséget.

Read Full Post »

???????????????????????????????

A pécsi Hevra Kadisa pecsétje. (19. sz. 2. fele.)

Ebben a bejegyzésben folytatom jánosi Engel Adolf pécsi zsidó nagyiparos “Aus meinem Leben” (Életemből) című önéletrajzi írásának fordítását.
Köszönöm Christof Baiersdorf úrnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a német szöveget.
“1880-ban megvettem Montenuovo Alfréd hercegtől a jánosi birtokot. Ez a puszta bérbe volt adva, és ezt az alacsony bérleti díj ellenére meghagytuk volna az akkori bérlőnek, azonban ő azt részesítette előnyben, hogy bennünket folyamatosan perekkel fenyegetett. Hogy nyugtunk legyen, jelentős áldozatot hoztunk azzal, hogy elengedtük számára egy 400 holdas terület megművelési kötelezettségét, melynek pénzbeli értéke 10.000 Forint volt, és békés úton felbontottuk vele a bérleti szerződést. Saját kézbe vettük a birtokon való gazdálkodást, ebben a gazdag tapasztalattal rendelkező híres közgazdász, Justus Jakab, volt segítségünkre. Ő egy vízvezetéket is kiépített a pusztán, amely hálás megemlékezésül a “Justus vízvezeték” nevet kapta.
A pusztán való saját gazdálkodás lehetőséget kínált nekem arra, hogy  a mezőgazdasági munkások jólétét szolgáló különböző hasznos reformokat megvalósítsak. Sok uradalomnál régi szokás, hogy több munkás, úgynevezett „béres”, családja egy közös szobában él. Eltekintve az emiatt kipattanó elkerülhetetlen veszekedésektől ez a gyakorlat erkölcsi és tisztasági szempontból is elvetendő. Minden család számára saját, különálló lakást biztosítottam, valamint megállapodás  alapján mindegyik részesült a a legjobb termésből és a legjobb földekből.  Gondoskodtam a munkások gyerekeinek az oktatásáról is: miután a puszta Jánosi falutól két kilométer távolságra fekszik, az út pedig különösen téli időben a gyerekek számára igen nehéz volt, építettem a pusztán egy új iskolaépületet, elláttam tornaszerekkel a testnevelés oktatáshoz és egy gyümölcsfaiskolával, alkalmaztam egy tanítót, akit magam fizetek, ellátom a gyermekeket a szükséges tankönyvekkel és tanszerekkel, azonkívül karácsonykor rendszeresen ajándékokat kapnak. A paplakot és a templomot ugyancsak renováltattam.  Őexcellenciája Dulánszky püspök úr az írásom végén lévő köszönőlevelet küldte nekem.
A mezőgazdaságot és az állattenyésztést ugyancsak fejleszteni kívánom. Lucernamagot eleinte vennünk kellett, idén már fölöslegünk volt, és 20 métermázsát  exportra  tudtunk eladni. Fajnemesítés céljából vettünk a bátaszéki Teréziánum-uradalomnak a budapesti kiállításon bemutatott juhaiból, ezáltal egyes kosokról már 5-6 kiló fésült gyapjút is nyírtunk.”

Read Full Post »

A Citrom utcai zsinagóga hamar szűknek bizonyult, ezért elodázhatatlanná vált egy új templom építése. Grün Zsigmond, Justus Lipót, Justus Jakab, Schapringer Joachim, Engel Adolf, Reinfeld Sándor, Blau Hermann, Krausz Ábraham, dr. Ulmann Mór és Trencsiner Joachim 1865-ben 14.050 Ft-ért megvették a belvárosban az ún.  Hertelen- dy-házat és a környező telkeket, összesen mintegy 900 négyszögöl területet, és felajánlották a hitközségnek az új zsinagóga építésére.
Erről a hitközség “konferenci- ájának” 1865. február 14-én kelt német nyelvű jegyzőköny- ve számol be, és arról is, hogy mindjárt bizottságot hoztak létre, melynek az volt a feladata, hogy “lelkiismeretesen” megállapítsa az ülőhelyek díját az új zsinagógában, ill. a régiben állandó hellyel rendelkezők “ülőhely átviteli” díját. A bizottság tagjai voltak: Engel Adolf, Grün Zsigmond, Krausz Simon, Trencsiner Joachim, Justus Lipót, Rothmüller József, Kaufer Dávid, Krausz Ábrahám, Dr. Ulmann Mór, Steiner Lipót, Kastel Salamon, Markus Dávid.
A jegyzőkönyvből az is kiderül, hogy e bizottság tagjainak fele a régi zsinagógában is állandó ülőhellyel rendelkezett. Ha összehasonlítjuk a fenti telekvásárlókat ezzel a névsorral, akkor nagy pontossággal kikövetkeztethető, hogy kik voltak azok a tehetős kebelbéli tagok, akik megtudták váltani az ülőhelyüket az első zsinagógában.
Döntés született arról is, hogy minden hitközségi tagot össze kell hívni az új zsinagóga építése ügyében, és a megjelenteknek a fenti bizottság előtt aláírásukkal kell megerősíteni, hogy támogatják az ügyet és elfogadják a bizottság által meghatározott ülőhely-díjakat.
Ezt az egyetértő nyilatkozatot 119-en írták alá, az akkori  hitközség háromnegyede. Így határozatot hoztak arról, hogy meg kell kezdeni az új templom építését. Erre megindult a tagok önkéntes jegyzése, amely 28.700 Ft-ot eredményezett. Imaszékekre 62.000 Ft jegyzés történt. A hitközség 45.000 Ft kölcsönt vett fel – részben saját tagjaitól. Sok utánajárással a vallás- és közoktatási miniszter 30.000 Ft kölcsönt szavazott meg az országos iskolaalapból. Így ezekből a forrásokból sikerült az új zsinagóga építésének anyagi feltételét biztosítani.
A z új pécsi zsinagógát már 1868 őszén használatba vette a zsidó közösség, a felszentelésre 1869. július 22-én / 5629. Áv 14-én került sor.

Forrás: Weisz Gábor: A Pécsi Izr. Hitközség monográfiája, Pécs, 1929, 18-19. old.
Madas József: Pécs-belváros telkei és házai. Adatgyűjtemény, Pécs, 1978, 493. old.

Read Full Post »