Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Posts Tagged ‘Viasz Béla’

A pécsi zsinagóga bemutatása során kitértem az északi külső fal egyik emléktáblájára, megfogalmazva a kérdést, hogy a Pécsi Kereskedők Testületének e kegyeleti megnyilvánulása vajon őszinte-e? A levéltárban lévő anyag áttanulmányozása révén arra jutottam, hogy ez a tábla vagy képmutatásról, vagy súlyos amnéziáról tanúskodik.
Ezt a véleményemet most új, korabeli forrás megismerése után módosítom: az Új Dunántúl 1945. január végén arról tudósít, hogy a fenti testület tisztújító közgyűlést tartott, melynek során a korábbi elnökség lemondott. Ez volt az a garnitúra, amely az 1944-es “keresztény-nemzeti átállás” során a  zsidó üzletek árukészleteinek és maguknak az üzleteknek a szétosztásában a Dr. Esztergár Lajos polgár- mester vezette közigazgatási apparátus egyik szakmai tanácsadójaként, és a helyi kereskedelmet érintő döntések elővéleményezőjeként működött. (A másik két ilyen instancia a Baross Szövetség, valamint a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara volt.)
Az új vezetőségbe az egyik alelnök, Viasz Béla, révén izraelita vallású személy is bekerült, és a szakmai képviseletnek ismét lehettek zsidók tagjai is – miután 1944-ben kizárták őket. Ezek alapján az a véleményem, hogy az emléktáblát a munkaszolgálatból és a deportációból visszatért hitközségi tagok kezdeményezésére készítették, és a szakmai szervezet elvileg keresztény, gyakorlatilag ki tudja milyen többsége ezt nem merte, vagy akarta megakadályozni.
A visszatérők már 1944. decemberében megszervezték a Pécsi Zsidó Tanács Vagyonmentő Osztályát, és ez a következő hónapokban a leltározások után visszavette az 1944 tavaszán keresztény vezetésűvé vált zsidó tulajdonú üzleteket.

E témával kapcsolatban érdemes felidézni Bibó István értékelését a zsidóellenes törvényekről:

“(…) E törvények (…) széles középosztályi, kispolgári és kispolgárosodó rétegek számára azt a lehetőséget jelentették, hogy személyes erőfeszítés nélkül, az állam jóvoltából, mások kialakult egzisztenciájának a rovására maguknak új, sokkal előnyösebb egzisztenciákat alapíthattak, anélkül, hogy mindennek valami igazi és átfogó társadalmi cél valami komolyabb igazolást adott volna. (…) Ettől kezdve szokták meg a magyar társadalom széles rétegei azt, hogy nemcsak munkával és vállalkozással lehet egzisztenciát alapítani, hanem úgy is, hogy valaki másnak a már kialakított egzisztenciáját kinézi magának, s azután az illetőt feljelenti, nagyszülőit kikutatja, állásából kidobatja, üzletét kiigényli, őt magát esetleg internáltatja, egzisztenciáját pedig birtokba veszi. Ezek a lehetőségek egyrészt napfényre hozták, másrészt tovább súlyosbították a magyar társadalom erkölcsi süllyedésének a folyamatát, s e társadalom tekintélyes hányadának mohó kapzsiságáról, képmutató gátlásmentességéről vagy a legjobb esetben is rideg törtetéséről olyan megdöbbentő képet mutattak, ami nemcsak az érintett zsidók számára jelentett el nem felejthető megrázkódtatást, hanem egyáltalán minden jobb érzésű magyar számára is. (…)”

(Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. Második kötet 1945-1949. Szerk.: Vida István. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986.)

Read Full Post »