Alább egy régi élményemet írom le, amelyet évtizedeken át az elmúlt napokig a feledés tejköde takart, de a blog nyitó bejegyzésének írása közben váratlanul és nagyon élesen ismét felbukkant bennem.
Ma már tudom, ez volt az első találkozásom a zsidó-volttal, mint lehetséges (élet)problémával.
Az első gimnáziumi tanév végén az osztálykirándulásunk első állomása Esztergom volt, innen sétahajóval utaztunk tovább Budapestre. Esztergomban több országjáró diákcsoport is hajóra szállt, volt tehát nyüzsgés bőven. Elkötött a hajó, beszélgettem a körülöttem lévő barátokkal, vagy néztem a vizet, a hajó keltette hullámokat, a lassan tovatűnő parti tájat.
Egy jó idő elteltével egyszer csak valaki hátulról megragadta a karomat, és rám szólt:
– Gyere velem!
Egy harmadikos, gombafrizurás, szemüveges, hozzám képest nagy fiú volt. Meglepődtem mit akarhat, nem vagyunk mi jó ismerősök… És furcsállottam azt is, hogy nem engedte el a karomat, végig erősen tartott, de mást nem szólt. Mint valami foglyot végigvitt a hajó belsejéből a dekkre és onnan is tovább, fel a kapitányi hídra vezető lépcsők tetejéig. Ott álldogált a korlátoknak támaszkodva 5-6 haverja. Ettől az idegen társaságtól kissé összerezzentem. Mit akarhatnak tőlem? Az “elhurcolóm” a középen lévő fiú elé állítva végre elengedte a karomat és megkérdezte tőle:
– Mondd meg, ez szerinted zsidó?
A többiek vigyorogtak, a “vezér” komoly maradt. A jobb keze mutató és hüvelykujja közé fogta az államat, majd feljebb tolta, mert jóval alacsonyabb voltam nála. A többiek csendben, érdeklődve figyelték. Ő gondosan végigpásztázta az arcomat, majd szép lassan elfordította az államat jobbra, hogy profilból is lásson, utána meg ugyanilyen lassan balra.
Az egész “tényfeltáró vizsgálat” talán tíz másodpercig ha tartott, de nekem sokkal hosszabbnak tűnt. Nagyon zavarban voltam. Össze-vissza cikáztak bennem a gondolatok. Nem tudtam, mi a jobb, ha hallgatok, és megvárom a “szakvéleményt”, vagy megmon- dom az igazat, hogy nem zsidó vagyok, hanem sváb, egy római katolikus sváb. De aztán eszembe ötlött mindjárt, és mi van ha ezek a nagyok nem tudják mi az, hogy sváb. Vagy tudják, de esetleg valamiért egyáltalán nem szeretik a svábokat. Az ómá otthon néha nagyon finoman mesélt nekünk arról, hogy mi történt velük meg a rokonsággal a háború után, hogyan vették el mindenüket és parancsolták ki őket a házaikból, mert svábok voltak. Ez intő jel volt, hogy inkább ne legyek itt most sváb. Az is bevillant, hogy netán ezek a fiúk zsidók, és a hajón lévő diákok közül próbálják kiszűrni, ki tartozhat még közéjük. Nagyjából eddig jutottam, amikor a “szakértő” ismertette döntését:
– Nem zsidó.
Erre a többiek felröhögtek, de én még mindig nem tudtam, hogy ez nekem most jó-e, vagy nem. Ám ez is kiderült rögtön, amikor a gombafrizurás-szemüveges érezhető csalódással a hangjában odabökte nekem:
– Szerencséd van! Elmehetsz!
Én erre teljesen összezavarodva lekullogtam a vaslépcsőn és próbáltam visszatalálni az enyéméihez. Egyszerűen nem értettem, miért szerencse az, ha valaki nem zsidó? Hiszen Jézus is egy galileai zsidó volt, a Szűz Anya szintén zsidó volt, aztán az apostolok, az egyház első mártírjai-szentjei, szintén zsidók voltak. Mi lehet a gond velük? Hozzájuk imádkoztunk naponta többször is. Falunkban a mindenki által tisztelt plébános bácsi már az általános első osztályában azt tanította nekünk hittanon, hogy az Ószövetségben a zsidó nép Isten választott népe, velük kötött szövetséget.
Az esetet nem mondtam el sem ott az osztálytársaimnak, sem később másnak. Pár napig még kísértett ez a kellemetlen élmény, de aztán eltűnt a feledés bugyrában. Most már tudom azt, amit akkor 15 évesen még nem tudhattam:
Bizonyos társaságban nem elég gójnak lenni, ajánlatos annak is látszani.
Aki eddig kitartott és elolvasta történetemet, annak álljon itt zárásként egy rövid párbeszéd az identitás vállalásának egyik lehetséges okáról.
Kohn: Te Grün, képzeld, én büszke vagyok arra, hogy zsidó vagyok.
Grün: És miért?
Kohn: Mert ha nem lennék rá büszke, akkor is zsidó lennék.
This page has the following sub pages.
Tény, hogy a legtöbb ember úgy nő fel, hogy a fentihez hasonló élményre nem tesz szert. Bármilyen kellemetlen is egy ilyen, nagy értéke, hogy olyan igazságérzetet ültet az ember lelkébe, ami a káosz időszakaiban (amiből elég sok van egy emberöltő alatt), biztos irányjelző marad. Talán nemcsak faji, vallási, hanem bármilyen kérdésben.
Ettől függetlenül, nehéz felmenteni azt az embert, aki az élete sérelmeit kirekesztéssel próbálja kompenzálni – legyen a gyűlölet tárgya a zsidó, a színtévesztő, vagy a lúdtalpas, – vagyis, egy arc nélküli, kollektív bűnös.
Nem is a zsidót gyűlöli, aki a zsidót gyűlöli, hanem bárkit és mindenkit, aki nem olyan, mint ő. Végső soron milyen lehet annak az embernek az élete, akiben van egy ilyen mérges tövis?
Igen, az újabb kutatások szerint szemben a középkor vallási eredetű antiszemitizmusával és az újkor politikai motivációjú antiszemitizmusával napjainkban már nem kell egyetlen hús-vér zsidó se ahhoz, hogy a fejekben megkonstruálódjon “a ” zsidó, mint a galaxisunk első számú közellensége, aki helytől és időtől függetlenül mindenféle negatív indulat ideális céltáblája lesz.
Valamelyik amerikai regényíró (bocs, de nem emlékszem a pontos forrásra) írta egy regényében a ’60-as években, hogy az antiszemitizmus akkor fog eltűnni a világból, ha ez bekövetkezik:
Két ember sétál az utcán, azt mondja az egyik a másiknak:
– Te, ide figyelj. Én zsidó vagyok.
És a következő pillanatban mindketten meghalnak az unalomtól.
A kortárs társadalompszichológiai kutatások szerint valójában nincs is már szükség “hús-vér” zsidóra az antiszemitizmushoz. Tehát nem biztos, hogy megszűnne, konkrét zsidó nélkül is megkonstruálódik “a” zsidó, a “közellenség” ideája. Na de akárhogy is van, szerintem a zsidóság megélésének egyéni szinten olyan tág választási lehetőségei vannak (pl. cionista-anticionista, haszid-progresszív tengelyek, ill. ezek keveréke mentén), hogy szerintem halálos unalomról egyszerűen szó sem lehet.
Kedves Johann!
A hajós “élményed” visszaemlékeztetett Bonyhádra, ahova közel kilenc évesen érkeztem meg Pécsrὅl 1945 májusában. Akkor még nem tudtam, hogy a szüleimet sose fogom ujra látni, mivel apámat munkaszolgálatosként hajtották német terültre, anyámat meg az Eichmann járatban 1944 decemberében. Anyám nὅvére, Ágnes, volt akkor az egyetlen stabil, vagy talán csak metastabil pont az életemben. Azonnal beiratott a plébánia mellett álló Állami R. K. elemi fiu iskolába, ahol a fiuk nagy része sváb családok gyereke volt. Az osztályban volt még egy csomó, otthon magyarul beszélὅ, polgári gyerek is, aztán egy néhány áttelepitett székely fiu, akiket elὅbb a Kárpátokból telepitettek át Bácska-Bánátba talán 1941-ben, és miután az a terület vissztért Jugoszláviába, igy megint fὅldönfutók lettek. Igy lettem az egyetlen zsidó gyerek az iskolában. A sváb gyerekek között volt egy pár 12-éves, a székelyek között akadt 14-éves is a közös 3.-4. osztályunkban, ahol Erényi Imre volt a tanitó úr.
Engem kinevezett korrepetitornak, mert a második elemi után talán jobban olvastam mint bármely gyerek az iskolában. Ez talán annak volt az eredménye, hogy ‘45 márciusától ’46 májusáig nem járhattam iskolába és a hercehurca során játszótárs hiányában, amikor csak lehetett, olvastam. Sokszor az olvasás elfelejtette velem a gyomrom korgását. A sváb gyerekek a leckékért megtanitottak kapálni, a székelyek meg bicskát kezelni és kötelet kötni.
Ágnesnek segitség kellett és Kádi veszi, egy idὅs, sok-szoknyás és folytonosan zsörtölὅdὅ sváb nénike fὅzött reánk. Törve beszélt magyarul és engem rendszerint ‘schlechte Péter”-ként emlegetett. Ennek ellenére, az 1940-es népszámlás idején magyar anyanyelvünek vallotta magát és igy megúszta a svábok kitelepítését a következὅ évben.
A fὅ utcán laktunk, az iskolával szemben a Perczel Mór utca 2 számon. 1944-ig a ház elsὅ fele egy papirüzlet volt, a másik fele a rokonaink “nagyszobája.” Az Engel család négy tagja, József–nyomdász, Margit, a felesége—anyám unokatestvére, 11-éves Licike és a nagyon öreg Robiczek Izidor bácsi, aki a nyomda eredeti tulajdonosa volt, mind elpusztult a Holokausztban. Onnan, az ablakból néztem, ahogy a magukat németajkunak valló bonyhádi svábok magasra pakkolt lovas szekereken hagyták el a községet a kitelepitésük során. Szomorú látvány volt a sok öreg és gyerek a kocsikon. Azt hiszem Kelet-Németországban kötöttek ki. Volt aki a Volksbund miatt került a listára, de sokan csak azért mert a census során németet választottak anyanyelvükként, ami nyilván igaz is volt.
“Fast forward to Salzburg, 1956…” vagyis 10 évi ugrás idὅben elὅre.
Valamikor decemberben az 56-os menekültekkel egyutt engem is Styerbol Salzburg kὅzelébe szállitottak egy eredetileg német, késὅbb angol katonai táborba. Ott hallgatták ki a flüchtlingeket errὅl-arról. Külὅnbözὅ vallásos és egy pár más privát csoport toborozott embereket igérve, hogy segiteni fognak. Mivel ott Salzburgban megint elkezdὅdött a zsidózás, gondoltam, hogy job lenne beiratkozni a Caritashoz és igy be is álltam ott a sorba. Amikor rám került a sor, egy velem egykorú fiatalember tolmácsolt az osztrák irnokoknak. Jól megnézett és azt kérdezte, hogy úgy emlékszik, hogy én zsidó voltam, amikor együtt jártunk elemibe Bonyhádon. Már nem emlékszem, hogy mit dadogtam, de valami olyasmit—ami igaz volt—hogy 1944-ben az anyámmal eljártunk katekizmust tanulni Pesten a Teréz templom plébaniájára abban a reményben, hogy a baptizmus megvédene bennünket a már akkor valószinü haláltól. Kiderült, hogy a srác az Erényi tanár úr fia volt és ὅk akkor már valahol Kelet-Németországban laktak. Talán ὅket is kitelepitették 1946-ban, de ez az ifjú Erényi Imre felvetette magát az 56-os magyar menekültek listájára és szintén Amerikába készült. Ezt a váratlan találkozót avval ünnepeltük meg, hogy autóbusszal bementünk Salzburgba várost nézni. Styer után Salzburg világvárosnak tünt a szememben a forgalmával és a kivilágositással. Aztán abba maradtunk, hogy majd Amerikában felvesszük a kapcsolatot. Imre Wisconsinba készült, én meg Bostonba. Soha többé nem talalkoztunk, de érdekes módon a sváb gyerek és a zsidó gyerek sorozatosen vált hontalanná. Remélem, hogy 58 év alatt ὅ is otthont talált itt az Egyesült Államokban.
Gratulálok a kitünὅ blog-odhoz.
Szivélyes üdvözlettel,
P.T. a.k.a. T.P.
Tisztelt Tarján Úr!
Köszönöm a hozzászólását, amely megvilágítja, hogy a 20. sz. közepén a mindenkori magyar politikai “elitek” rasszizmusa révén bizonyos párhuzamok fedezhetők fel a magyarországi zsidók és svábok sorsában. A magyar nemzetiségi politika következtében a hazai németség egy része a Volksbund tagjává vált, a Volksbund pedig a háború alatt egyre inkább Berlin irányítása alá. Így a birodalmi németek által generált fajsovinizmus a hazai svábok “megnyert” részét a magyarok és a zsidók ellen hergelte. A háború után a koalíciós kormány persze kollektíve mindenkit el akart űzni a magyar hazából, akár lojális volt a magyar államhoz, akár nem . A zsidóság kifosztása után a svábok kifosztása és részbeni eltávolítása következett. Nagy bölcsességgel azt a két társadalmi réteget távolították el, akik munkájukkal a hazai polgárosodáshoz, az ipar és kereskedelem fejlesztéséhez leginkább hozzájárultak.
Egy kis pontosítás: az írásában hivatkozott népszámlálás 1941-ben volt. Az egyik nagyapám ekkor magyar nemzetiségűnek és német anyanyelvűnek vallotta magát. A 1944-ben m. kir. honvédként a Kárpátokban megsebesült a haza védelmében, később hadifogságba esett. Mire hazaengedték, már csomagolhatott is, mert a német anyanyelve miatt hazaárulónak számított. Úgy kisemmizték a családot, mintha sohasem lett volna semmijük. Pedig volt egy falusi szép portájuk. Csak ugye az másnak kellett.
Még csak most jutottam el a honlapodra, és nem olvastam el csupán ezt a bejegyzésedet, és e pár sor is oly sokat elmond rólad… Első látásra is nyilvánvaló, hogy blogod hatalmas anyagot tartalmaz, és kitartó gyűjtőmunka, a témával való szeretetteli foglalatoskodás eredménye. Most be fogom tenni a honlapod linkjét a “könyvjelzőim” közé, és olvasgatni is fogom a későbbiekben. PS: köszönöm az invitálásodat a jmpoint akadémia blogjában. Minden jót kívánok!
Az első középiskolai magyar órán szembesített tanárom azzal a mondattal, hogy “Pozsonyi úti fiúcska”. A sváb – későbbiekben a legjobb barátom – szembesített az óra után,hogy “Téged,most lezsidóztak “. Tudtam a családom egyik felének szenvedéseiről, de addig soha nem gondoltam rá, hogy ez lényeges volna, mint ahogy addigi osztálytársaim se.
Bár én nem vagyok zsidó, de szilveszterkor (enyhén bódultan ültem) a Színház téren az egyik bárban. Pezsgett a város, valahogy úgy éreztem, hogy megelevenedik mellettem a történelem és annak én is része vagyok. Szóval, azóta érdekel a helytörténet, így nagyon tetszett az oldal.
Köszönöm a véleményét. Mindennapi teendőink közepette általában nem tudatosul, hogy nincs egy nagy betűs, felettünk létező történelem, amelyben csak királyoknak, államférfiaknak és hadvezéreknek van helyük. Munkánk és alkotásaink révén minden nap írjuk Pécs csendes és szerencsére vértelen történetét.
Ez most számunkra nem tűnik nagyon érdekesnek, hiszen ez a mi jelenünk. 20, 50, 100, stb. év múlva azonban talán lesznek érdeklődők, mint mi, akik megkérdezik: Mi történt ebben a városban 20, 50, 100, stb. évvel ezelőtt? Az akkori pécsiek minek örültek, miben reménykedtek, mitől szorongtak, miből éltek, hol tanulhattak, hol szórakoztak, miként művelődtek, … Az ő szemükben a mi életünk már a történelem része lesz. Ma is az, de nem gondolunk rá – csak a szilveszteri bódulat egy tiszta, eszmélő pillanatában villan belénk az időbeliségünk, a történetiségünk.
Nem olyan régen, gimnazista koromban jártam futball meccsekre -naná, hogy a kapu mögé. Ha jött az MTK, akkor zsidóztunk, ezt csinálta mindenki, ez volt természetes abban körben. Aztán eldurvultak a szövegek, egyre több lett a balhé és eltávolodtam onnan. A futball és a Pécs szeretete persze megmaradt.
Csak pár évvel később jöttem rá, hogy mekkora baromság volt, amikor láttam, hogy bizonyos körök milyen embereket “nevelnek” ki. Gondolkodtam azon is, hogy miként lehetne elmondani azt, hogy kétféle ember van: jó és rossz.
Talán elkezdhetnénk közösen gondolkodni azon, hogy miként lehet küzdeni az előítéletek ellen, de a válasz talán az, hogy jó példával, előítéletek nélkül. Nekem egyik nagy kedvencem Natalie Portman, talán ő volt az én jó példám ;), másoknak pedig talán ez az oldal lesz, úgyhogy gratulálok hozzá!
Kedves Tivadar,
köszönöm a hozzászólást. Örülök, hogy egy a világ dolgaira reflektáló ember bukkant a blogomra.
Egyet értek, a jó példa hat. És azzal is, hogy bőrszíntől, nemzetiségtől, vallástól, stb. függetlenül alapvetően csak kétféle ember van, a jó és rossz, a tisztességes és tisztességtelen. Látjuk a mindennapokban, minden népnek van alja, a magyarnak is.
Köszönöm ! Sokat segített ez az Írás Pécs város múltjának megismerésében.
Biztos vagyok benne, hogy a fáradozása nem volt hiába való!
Isten áldja, jó egészséget kívánok!
Wittner István ( egy sváb )
Mein werter Herr, gestatten Sie mir, dass ich auf der Muttersprache unserer deutschen Vorfahren Ihnen antworte und ich mich für Ihre lobenden Worte bedanke. Es ist gut zu wissen, dass auch andere Menschen sich für die Details der Stadtgeschichte von Fünfkirchen interessieren, und ich dazu mit diesen Einträgen bescheiden beitragen kann. Auch Ihnen alles Gute und besuchen Sie auch später deb Blog. Mit freundlichen Grüßen, Johann Schniedesch
Sokszor úgy tűnik olyan ez a világ, mint egy kietlen puszta. Mert az ember teszi azzá, ahogy viszonyul környezetéhez, embertársai iránt. Így lelkem elvágyódik innen egy jobb helyre, miközben mégis élvezem az életet.
Tisztelt Uram !
A története, és a pécsi zsidóság története is nem csak, hogy megindító, de igencsak elgondolkodtató, és tiszteletet ébresztő. Eme röpke időutazás kényelmes karosszékéből,
bár csak elmondhatnánk ez ma már nem így van. De úgy látom sem a kommunista diktatúra, (sem az úgynevezett) rendszerváltás sem volt képes ki
radírozni az emberi szívekből, szókincs készletből a gyűlölet szót társadalmunk-
ban sajnálatos módon. Tehát, mit érnek a királyokba, izmusokba, politikusokba
vetett bizalom, ha véred tisztátalan, mert romlott a szíved.? Osztozom a véleményen, mely szerint mindkét nemzetiség értéket teremt maga körül. A
zsidóság már eleve elkötelezettségből is, mint áldott nép. Ebből fakadóan az egyik rákfene neve az, hogy:irigység.Természetesen Igei alapokra támasz-
kodva állítom azt, hogy Izrael elleni, és elpusztítására irányuló ordas eszmék
magva a lázadás – Isten elleni lázadás. Nem új keletű dolog ez. De érthetővé
teszi számunkra a többi népek elleni háborúskodás miértjét is. Hiszen a gonosznak mindegy, hogy az sváb, vagy cigány, vagy akármi más, csak futó-
szalagon lehessen irtani az embert, akit a Teremtő a saját képmására alkotott.
Megdöbbentő az is, hogy magukat Isten követőinek nevező vallásos személyek, a keresztes hadjáratokban elkövetett bűneiket tetézve, gerjesztettek ellenszenvet, sőt napjainkig elérő gyűlöletet Isten valódi kiválasztott népe ellen. Azért is tartom fontosnak az ilyen emlékek megosztását
napjainkban, amikor a holokausztot le akarják tagadni, és igazi hazaárulóknak
és tömeggyilkosoknak emelnek szobrot, hogy a még meg nem fertőzött lelkű
honfitársaink is meg lássák a valóságot, és ne tudják rá szedni, maguk oldalára
állítani őket. Ezért én köszönöm Önnek. Persze a hagyományőrzés sem utólagos. Ezért hálás vagyok mindazokért a személyekért, akik közre működtek
ezen oldalak létrejöttében.
Tisztelettel : Kelemen Gábor
Tisztelt Kelemen Úr!
Köszönöm, hogy megosztotta véleményét velem és az oldal jövendő olvasóival. A múlt héten járt Pécsett egy nagy csoport német látogató, egykori SS-ek unokái, hogy megkövessék Pécs maradék zsidóságát a felmenőik által elkövetett bűnökért. Ők mélyen hívők voltak, legalább is, akik megnyilatkoztak, és nem csak a zsidók elleni vétkekért kértek bocsánatot, hanem mindazért a szenvedésért és pusztításért, amit a német hadsereg okozott Magyarországon. A zsinagógából az egykori gettó főépületéhez vonultak, onnan pedig a pályaudvar közelében lévő emlékműhöz. Részt vettek a Sabbat bejövetelét köszöntő istentiszteleten, majd a zsidó hitközség meghívására a Kidduson is, amelynek a végén a zsidók számára közismert héber nyelvű vallási énekkel búcsúztak el. Számomra az év eddig legfelemelőbb és legmeghatóbb pillanataival ajándékozott meg ez a nap.
A vallási indokaik, miért kell ezt megtenni, mélyen harmonizáltak azokkal a gondolatokkal, amiket alább kifejtett.
Köszönöm még egyszer a hozzászólását.
Schniedesch Johann