Feeds:
Bejegyzések
Hozzászólások

Archive for 2013. május

imak1Ebben a bejegyzésben folytatom jánosi Engel Adolf pécsi zsidó nagyiparos “Aus meinem Leben” (Életemből) című önéletrajzi írásának fordítását.
Köszönöm Christof Baiersdorf úrnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a német szöveget.

…………………………..

Az 1844-es esztendő számotokra emlékezetes év, mert ennek május havában Justus Anna kisasszonyt, derék Édesanyátokat, feleségül hoztam házamba. Jó házias nevelésben volt része, és mindazon tulajdonságokkal rendelkezett, melyeket Salamon király bölcsességei dicsőítenek. Egy megfelelő kelengye mellett 500 Forint hozományt is hozott a házhoz; vagyonom értéke ebben az időben 1800 Forintra rúgott. Habár szegénységben, de boldogságban éltünk együtt jó feleségemmel. Minden szeretet mellett már fiatal férjként volt elég energiám ahhoz, hogy az anyósomnak a háztartásom vezetésébe való jogtalan beavatkozásaival szemben  ki tudjam fejteni a szükséges ellenállást, amit a következő történet szemléltet: Boldogult anyósom azt kívánta, hogy vegyek a feleségemnek egy kalapot, amit azzal utasítottam vissza, hogy ezt a fényűzést anyagi lehetőségeim nem engedik meg, a feleségem fejkötőben is tetszik. Erre anyósom a saját pénzén akarta megvenni a kalapot, ezt nem engedtem meg, és azzal fenyegettem, ha ez mégis megtörténne, az ablakon keresztül távolítom azt el. Ez hatott, a kalapvásárlás elmaradt, és később mindig számolt azzal a körülménnyel, hogy az anyósdiktatúra nálam nem vezethető be.
Már abban az időben is, amikor a keresményem csak a legfontosabb életszükségleteinket fedezte, volt már hely az asztalunknál szegény diákok számára, és ezt boldog házasságunk 44 évén keresztül mindig megtartottuk. Számtalan szegény tanulónak, akik ma orvosként vagy ügyvédként működnek, tanulmányaik egész ideje alatt hetente megvolt a „napjuk” az asztalunknál. – A jó Édesanyátok mindig takarékos háziasszony volt, és később is az maradt, amikor körülményeink már több kényelmet és nagyobb kiadásokat is megengedtek volna. Ezt  szokta mondani: ha régebben férjhez ment egy lány, mindenek előtt a saját családja ügyeivel törődött; a mai lányok ellenben nászutakra és fürdőkbe való utazásokra, bálokra, színházra, fényűzésre és költséges háztartásra gondolnak, nem törődve azzal, hogy férjeik képesek-e tisztességes úton annyit megkeresni, amennyit ők elköltenek, és ennek következtében gyakran  anyagi csődöt is okoznak. – Édesanyátok sosem olvasott regényeket, eképp lányait is arra nevelte, amivé a világon tulajdonképpen válniuk kell: derék háziasszonyokká. – Joggal mondja Lamartine, hogy a regények a nyugati világ ópiuma, és mint ahogy az ópium élvezete a Kelet népeit teszi tönkre, úgy Európa népeinél a regények révén egy hamis becsületérzés alakul ki, amely párbajmániára és öngyilkosságokra bír.

Prágában 1853-ban kiadott pécsi zsidó imakönyv illusztrációja.

Prágában 1854-ben kiadott pécsi zsidó imakönyv illusztrációja.

Reklámok

Read Full Post »

???????????????????????????????Ebben a bejegyzésben folytatom jánosi Engel Adolf pécsi zsidó nagyiparos “Aus meinem Leben” (Életemből) című önéletrajzi írása közlését.
Köszönöm Christof Baiersdorf úrnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a német szöveget.
A fordításomban nem “gördülékeny” megoldásokat választottam, hanem arra törekedtem, hogy a lehetőségekhez képest hűen adjam vissza a szerző 126 évvel ezelőtti gondolatait.

……………………………

Megboldogult Édesanyám szívesen taníttatott volna, de lehetőségei ezt nem engedték meg, és tizenegy éves koromban kivett az iskolából, hogy magam keressem meg kenyeremet. A kezdet meglehetősen szerény volt: néhány krajcárért azbesztet és kénsavat vásároltam, ezeket kis üvegekbe töltöttem, megfelelő faszálkákat vettem hozzá, ezekből készítettem el az akkoriban használatos gyújtóeszközöket; amellett árusítottam ceruzákat és egyéb hasonló dolgot is. A helybeli asztalosmester, idősb Keil Ferenc, még emlékszik rá, hogy 55 évvel ezelőtt a műhelyében ceruzákat adtam el neki. Nappal kereset után mentem, hogy a legszükségesebb igényeimet fedezhessem, éjjel tanultam, télen még fűtetlen szobában is, mivel tüzelőre nem volt pénzem. Vasár- és ünnepnapokon a néhai Szepesy[1] püspök által alapított nyilvános könyvtárt látogattam, ahol a szellemi élvezeten kívül még egy jól fűtött szobában is részesültem. Magamtól tanultam németül, magyarul, franciául és héberül.

Így értem el tizenhat éves koromat, és 160 Ft megtakarított vagyonom volt. Akkor – 1836 decemberében – Magyarországon nem létezett még dohánymonopólium, godisai[2] parasztoktól dohányleveleket vásároltam; pár hétig ott is tartózkodtam, amíg a dohányt csomókba kötötték. Ez idő alatt parasztoknál a puszta földre szórt szalmán aludtam, és mivel a vallásos étkezési előírásokat szigorúan figyelembe vettem, étkezésemről magam gondoskodtam. Naponta négy krajcárért kenyeret vásároltam, azt a három étkezéshez három részre osztottam és aszalt meggyet főztem hozzá, hogy a nagy hidegben mégis legyen valami meleg ételem.

1838-ban  itt [Pécsett] már  meg tudtam nyitni egy bútor- és egy ruházati boltot. Ezek a Lyceum épületében[3] voltak, és megszakítás nélkül huszonkét évig béreltem ezeket. – Magyarországon abban az időben még nem létezett ipar, a kézművesség maga, mivel csak kevesen gyakorolták, csekély dolgokat tudott számunkra biztosítani, tehát nem volt egyszerű bútort szerezni, és ismételten előfordult, hogy a szobánkból eladtam a saját használatra szánt ágyakat, hogy néhány Forintot kereshessek. Mi a földön feküdtünk, amíg másokat kaptunk. Habár magam minden nélkülözést elviseltem, hogy kereshessek valamit, ennek a kívánságnak az emberszeretet parancsolata folyamatosan határt szabott, ahogy ezt a következő eset bizonyítja: Egyszer a W. nevű helyi polgár hívatott, hogy vegyem meg tőle két szobája szép berendezését, mert azonnal el fog innen utazni. Miközben a bútorokat megszemléltem, észrevettem, hogy a felesége keservesen sír. Erre megkértem W.-t, várjon a következő reggelig, akkor fogok csak dönteni a dologról. – Másnap reggel azonban W. jött el hozzám, nagy hálálkodott, és elmondta, kibékült a feleségével, így nem ad el semmit; ha ezeket a bútorokat tegnap megvettem volna, azonnal elutazott volna. Még hosszú évekig élt egyetértésben a családjával. – Már az első pillanatban felismertem, hogy ezen a vételen legalább 100 Ft-ot is kereshettem volna, de az egész életemen át betartott alapelvem, miszerint ne vásároljak olyas valakitől, aki kényszerűségből ad el, nem engedte, hogy megvegyem annak az asszonynak a könnyeivel borított bútorokat. Egy család boldogságát mentettem ezzel meg, és ez a tudat számomra még ma is felemelő. Ez már annak idején is, habár szegény voltam, jótékonyabban hatott rám, mint amire az anyagi nyereség képes lett volna. – Gyakran mesélte a megboldogult P. kanonok is, emlékszik még azokra az időkre, amikor ruhákat hiteleztem meg neki.

Kenyérkereset közben állandóan igyekeztem ismereteimet bővíteni, és még húszéves koromban is Anton Blauhorn úrral egy Hauk nevű oktatónál tanultam a kereskedelmi tudományokat.

talisz12


[1] Négyesi báró Szepesy Ignác (Eger, 1780. augusztus 13. – 1838. június 16.) bölcseleti és teológiai doktor, pécsi püspök, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagja. 1828-tól haláláig a Pécsi Egyházmegye püspöke. A hivatkozott könyvtárt nem ő, hanem 18. századi elődje, Klimo György püspök alapította. Szepesy a Klimo-féle könyvtárt maga is vásárlásokkal gazdagította és az eredetileg jogi líceumnak szánt épületben helyezte el, ahol az ma is található.

[2] Godisa: község Baranya megye északi részén.

[3] Az egykori pálos rendi kolostorban, a Király utca és Lyceum utca sarkán.

Read Full Post »

fensterPécsi Zsidó Hitközség és Sant’ Egidio Közösség pécsi csoportja május 9-én nyolcadik alkalommal szervezett közösen megemlékezést az 1939-ben elfogadott “2. zsidótörvény” által zsidónak minősített pécsi emberek gettóba kényszerítése évfordulóján.
Ebben a bejegyzésben Nagy János (Sant’ Egidio Közösség Pécs) emlékbeszédét teszem közzé, és pár fényképpel felidézem a rendezvényt:

Tisztelt Főrabbi Úr, Iró Úr, Képviselő Urak, kedves Barátaim!

(Schönberger András főrabbi, Konrád György Kossuth díjas író, Hoppál Péter országgyűlési képviselő, Nagy Csaba alpolgármester, Csizi Péter alpolgármester)

Megrendülve állok ezen a helyen, ahol nem állhatnék, ha nem történt volna meg mindaz, ami megtörtént, és aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Nem állhatnék itt, és nem kellene itt állnom, mert, azok unokái, akik egykor a karzaton, vagy itt lenn a férfiak között ültek gyerekként, iskolatársaim lehettek volna. Együtt tanultunk volna egymástól hasznost – haszontalant, boldog barátságban. De nem így lett, mert 69 évvel ezelőtt ezeket a gyerekeket elvitték, és megsemmisítették. Elpusztították ezen ország lakosainak 5%-át, mintegy 400.000 embert. Visszataszították hazánkat a középkorba, megfosztották a modernitás motorjától, elvették az együttélés lehetőségét.
Ha a látogató ebbe a zsinagógába betér, netán feljut a karzatra és behunyja a szemét, képzeletében megjelennek az ünneplőbe öltözött lányok és asszonyok, a földszinten jobbra-balra forgolódó, kápelit viselő férfiak. Nagy ünnepekkor, mondják, olyan sokan voltak, hogy nem jutott mindenkinek ülőhely. Aki elképzeli, maga előtt látja a gyerekeket; olyanok, mint a sajátjai.
Nem játszottunk együtt a meg nem született unokákkal, nem jártunk együtt iskolába, de tanultunk róla, hogy miért. És a mai fiatalok is tanulnak róla.
Furcsa dolog ez a megemlékezés, hiszen emlékezni arra tudunk, akit ismertünk, mi viszont évről – évre abba kapaszkodunk bele, hogy nem ismertük a mártírokat, de tudjuk mi történt velük. És minden évben eddig volt valaki, aki ismerte őket, vagy tudott róluk, vagy átélte, vagy látta mindazt, ami velük történt. Szavaik kincsek, amelyek történelmi távlatban is csak az elmúlt húsz évben kerültek elő. Weiss Jenőné Zsuzsa néni, Kaufmann Pali bácsi, Krassó Sándor, Mitczki Ervin elbeszélései segítettek bennünket az elmúlt években. Idén Garai András Júda az Ördög vigyorgott a lángokból című írása és Konrád György író úr személyes jelenléte és szavai segítik a gondolkodásunkat. Konrád György átélte mindazt, amiről mi csak a történelemkönyvekből tudunk, átélte, hogy rokonai nagy része, és Berettyóújfalú 200 zsidó gyermeke egyik pillanatról a másikra eltűnt, Mengele doktor pálcája a halálba intette őket, elhamvadtak.
Kedves Író Úr, köszönöm, hogy elfogadta a meghívásunkat. Nagy öröm és megtiszteltetés számunkra, hogy itt van. Kérem, segítsen bennünket a múlt jobb megértésében, és abban is, hogy miképp építsünk egy olyan világot, amelyben ez soha többé nem ismétlődhet meg.
Márpedig az ostobaság újra és újra erőre kap, dühödt jelszavakat kiabál. Emberek száját használja, akik talán nem is tudják, hogy mit beszélnek, hogy szavaik milyen tetteket hívnak elő.
A vallásos ember azt mondja, a mártírok véréből élet fakad. A Shoa hamvain létrejött Európa. Nyugati fele talán jobban meg is tanulta ezt, több akarat és figyelem jutott rá. Mi magyarok Európára sokszor azonban csak, mint gazdasági, politikai térre tekintünk. De Európa több ennél. Európa az az álom, ami Auschwitz után, az addig egymással háborúzó nemzetek között valóra vált, tagországai elhatározták, hogy a holokauszt borzalmai után, soha többé ne lehessen valakit vallása, nemzetisége miatt a társadalomból kirekeszteni. Európa nem ideológia, Európa az a soknemzetiségű és vallású kontinens, amelyre a világ, ha nem is minden szempontból, de kulturálisan, emberileg odafigyel, mintaképnek tart.
A Sant’Egidio Közösség tagjaként Afrikán, Ázsián és Amerikán át ezt a sokszínű egységet éljük. Tapasztalatom, hogy az antiszemitizmus, a cigányellenesség egyetlen orvossága a „barátság”, megalapozója a kedvesség, a türelem, a tanulás, az ismeret, egyszóval a kultúra.
Nyolcadik éve emlékezünk meg ebben a formában, a Zsidó Hitközség, a San’t Egidio, Pécs városának polgárai, különböző nézetű és gondolkodású felnőttek, fiatalok, akik közül sokan elzarándokoltak velünk Auschwitzba. Az emlékezésből, az áldozatok lábának nyomain indultunk el. Mára barátság van közösségeink között. Időseink láthatatlan szálakkal kötnek össze generációkat, a megzabolázatlan ifjúság pedig csüng szavaikon, mert hitelesek, érdekesek és bölcsek. Minden látszat ellenére, a fiataloknak ez kell, bölcsesség és élni tudás.

Ma esti megemlékezésünk egy újabb állomás. Kimagaslik a hétköznapokból, tartópillérei a hétköznapokban megélt közös munkálkodás. A sok közül egyet hadd említsek, a Zsidó szeretetotthon és a Sant’Egidio, de tulajdonképpen a Katolikus Egyház közötti szoros kapcsolat, közös szolgálat, amely példaértékű, megnyilvánul a közös szándékban és tettekben, hogy időseink életét szebbé tegyük, megnyilvánul a vallásos élet feltételeinek biztosításában.

Kívánom, hogy ma esti rendezvényünk szolgáljon mindannyiunk és városunk épülésére! Növekedjék a barátság és a kultúra, tartsa távol tőlünk a Teremtő a barbárság démonait!

——————————————————————————————————————————————————

Köszönöm Nagy Jánosnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a beszédét.

Csizi Péter, Nagy csaba, Hoppál Péter, Konrád György

Csizi Péter, Nagy Csaba, Hoppál Péter, Konrád György

Nagy János emlékbeszéde közben.

Nagy János emlékbeszéde közben.

szőke Péter (San' Egidio Budapest) Schweitzer József ny. orsz. főrabbi üzenetét olvasta fel.

Szőke Péter (Sant’ Egidio Budapest) Dr. Schweitzer József nyugalmazott országos főrabbi üzenetét olvasta fel.

Nyúl Viktor Dr. Udvardy György pécsi megyéspüspök üzenetét olvasta fel.

Dr. Hoppál Péter parlamenti képviselő beszéde közben.

Dr. Hoppál Péter parlamenti képviselő beszéde közben.

Schöberger  András pécsi főrabbi is megemlékezett a közösség mártírjairól.

Schöberger András pécsi főrabbi is megemlékezett a közösség mártírjairól.

Szőke Péter, Konrád  György és Nagy János - A pódiumbeszélgetés résztvevői.

Szőke Péter, Konrád György és Nagy János – a pódiumbeszélgetés résztvevői.

Read Full Post »

Emléktábla a gettó főépületén.

Emléktábla az egykori

gettó  főépületén.

A Pécsi Zsidó Hitközség és Sant’ Egidio Közösség pécsi csoportja május 9-én nyolcadik alkalommal szervezett közösen megemlékezést az 1939-ben elfogadott “2. zsidótörvény” által zsidónak minősített pécsi emberek gettóba kényszerítése évfordulóján. Az emlékezők a Szent Ferenc templom előtt gyülekeztek, és 17 óra után pár perccel, egy rövid köszöntő és bevezető gondolatok elhangzása után elindultak a Ferenciek utcája – Jókai tér – Irgalmasok utcája – Kossuth tér útvonalon a zsinagógába.
Pécs Szab. Kir. Város Önkormányzatából Csizi Péter és Nagy Csaba alpolgármestereket, Erb Józsefet (mind FIDESZ-KDNP) láttam az első sorokban Schönberger András főrabbival. Velük volt Hoppál Péter pécsi parlamenti képviselő, újsütetű kormányszóvivő is. Emlékeim szerint ő rendszeres résztvevője ezeknek a megemlékezéseknek. Idén “emblematikus” helyi MSZP-képviselő nem ötlött szemembe – tavaly igen. Lehet, hogy ebben az időpontban mind a három – merthogy három a magyar igazság – épp más ügyben volt elfoglalt. Nem kizárt, hogy más, itt nem említett városanya és -atya is elvegyült a tavalyinál szerényebb méretű sokadalomban, de nem ismerem az egész képviselő testületet, így e helyi VIP-lista talán nem teljes.
Az “élbolyhoz” tartozott még a Sant’ Egidio Közösség budapesti vezetője, Szőke Péter, és a nemzetközi katolikus szervezet pécsi csoportjának két vezetője is, akik közül Nagy Jánost ismerem csak személyesen. A Jókai téren társult a menethez Konrád György, akivel a zsinagógában – több emlékbeszéd után – egy érdekes és számos megfontolandó életbölcsességgel tűzdelt beszélgetés zárta a hivatalos programot.
Az egyik helyi pécsi hírportál rövid tudósítása az eseményről itt olvasható.
Itt csak Hoppál Péterre reflektálok röviden: szerintem egy “normális”, ha úgy tetszik: józan beszédet mondott. Bár akadt benne egy-két, a pécsi zsidósággal kapcsolatos tárgyi tévedés, de nem ez a lényeg, hanem a beszéd szellemisége: alapvetően “történelmi távlatokban” is vállalható gondolatokat hallhattak tőle a jelenlévők .
Közben az jutott az eszembe, hogy milyen tág és “dialektikusan” működő egy mai politikus szíve. Ugyanis Hoppál Péter kezdeményezte volt intézményében, a Pécsi Református Gimnáziumban, emléktábla elhelyezést gróf Wass Albert tiszteletére, és szintén ő áll a mögött, hogy szűk egy éve immár Pécsett is van Wass Albert utca. Nála tehát egyszerre éljen gróf Wass Albert és éljenek a zsidók. Megjegyzem, erről a gróf úr annó teljesen mást gondolt (lásd ehhez a “Patkányok honfoglalása – tanmese felnőtteknek” című opusát), mint ahogy a Pécsi Zsidó Hitközség is mást gondolt a tervezett utcaátnevezéséről, mint Hoppál: Levélben kérte az önkormányzatot a szavazás előtt, hogy gondolja át még egyszer ezt az utcanév-változtatást, nem lenne-e más méltóbb utcanévadó. A helyi Fideszes “krém” nem talált más elporladt derék magyart méltóbbnak e célra, és innentől nem volt visszakozás.

Nem is hoztam volna fel mindezt, ha a rendezvény után az utcán a haza felé induló közönség pár tagja nem pont ezen értetlenkedett volna. Megütötte a fülemet, hogy egy Wass Albert-fan miért jön el a zsinagógába és beszél a holokauszt áldozatairól. Úgy látszik, ők nem gondoltak arra, hogy a politikát szavazatra játsszák, ezért egy politikus mindig pont olyan sapkát hord, mint amilyent a közönsége. Ezen a napon a kipa volt  soron.

zsin-ablak

Read Full Post »

aus-meinem-leben

A kép kattintással kinagyítható.

Ebben a bejegyzésben megkezdem jánosi Engel Adolf pécsi zsidó nagyiparos “Aus meinem Leben” (Életemből) című önéletrajzi írása közlését.
Köszönöm Christof Baiersdorf úrnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a német szöveget.
A fordításomban nem “gördülékeny” megoldásokat választottam, hanem arra törekedtem, hogy a lehetőségekhez képest hűen adjam vissza a szerző 126 évvel ezelőtti stílusát, azaz mondatépítkezését, szóválasztásait.

A következő hetekben ez az önéletírás lesz bejegyzéseim témája, amely további részletekkel járul hozzá annak a pécsi férfinak a portréjához, akinek az 1958-ban elvett utcanevét Pécsett 1990 óta egyetlen önkormányzati testület sem kívánta visszaadni.

Jánosi Engel Adolf : ÉLETEMBŐL

A következő vázlatokat pusztán emlékül írtam a gyermekeim számára, hozzájárulásom nélkül ezeket nem lehet idegennek adni.

Kedves Gyermekeim!

    Ahhoz korhoz közeledve[1], melyet királyi énekesünk[2] zsoltáraiban az átlagos emberi élet határának nevez, és melynek hosszát az isteni kegyelem csak ritkán nyújtja meg, szükségét érzem, hogy a következő nektek ajánlott lapokon élettörténetemnek rövid vázlatát adjam. Szeretném nektek megmutatni, hogy mit tettem mint állampolgár, családapa, kereskedő, iparvállalkozó és közgazdász, hogy azokból tanulságot meríthessetek, és életem fontosabb eseményeit haszonnal alkalmazzátok a saját életetekben.

   1820. február 6-án születtem Pécsett, elhunyt Simon testvérem 1822-ben. Boldogult Atyám, Engel Péter úr – aki ezeket az adatokat saját kezével írta az imakönyvembe, amely egyetlen atyai örökségemet képezte –, valamikor jómódú férfi volt, azonban a század eleji francia háborúk, és az ezek következtében fellépő devalváció miatt elvesztette csaknem teljes vagyonát. A Zrínyi utca 12 szám alatt kis háza volt, amelyben a Pécsett élő hittestvérei számára templomot tartott fenn.[3] Ebből az első helyi zsidó templomból az egyetlen emlék az a pergamentábla, amely a templom rövid történetével együtt bekeretezve az írószobámban van elhelyezve. – Boldogult Atyámnak azonban nem adatott meg, hogy házát gyermekeire örökíthesse. – Születésem évében ugyanis a leggazdagabb nemes földbirtokosok egyikétől nagy tétel gabonát vásárolt, amelyre, ahogy az szokás volt, 1000 Ft előleget adott; az átvételi nap megállapításánál Atyám azonban elnézte, hogy ez a nap az engesztelés ünnepére[4] esett, és ezt a megszentelt napot pedig semmi áron nem lett volna hajlandó másutt eltölteni, csakis ájtatosan imádkozva a templomban. Ezért csak a következő napon ment el a földesúrhoz, hogy átvegye a gabonát és kifizesse azt; de a földesúr megtagadta az átadást. Atyám kérte őt, adja vissza az előleget, de mivel a megállapodásuk óta a gabonaár emelkedett, és a tulajdonos az Atyámmal kötött szerződés felbontásából további hasznot szerzett, a kőszívű földbirtokos ezt is megtagadta. Pereskedésre vinni az ügyet nem lehetett, mivel abban az időben egy nemessel folytatott per évtizedekig tartott, így Atyám elvesztette maradék vagyonát is, a Zrínyi utcai házát bíróságilag elárverezték. Elbeszélésem során meg fogom mutatni, miképpen fizette meg a Gondviselés ténykedése a nemes embernek ezt az igazságtalan tettét.

   Atyám 1824. augusztus 22-én elhunyt, és óhajának megfelelően a bonyhádi temetőben helyezték örök nyugalomra[5], a jó Édesanyám[6] két kis fiával özvegyen maradt. Az ország akkori törvényei csak nagyon kevés zsidó családnak, a „toleráltaknak”, engedélyezték a városban való tartózkodást. Itt csak két tolerált család volt: a Fuchs és a Weißmayer, boldogult Atyám pedig e családokkal rokonságban lévén itt is lakhatott. – Halála után ki akartak bennünket utasítani[7], és csak a városi magisztrátus kegyelmének köszönhettük, hogy maradhattunk. – Boldogult Édesanyám vallásosan és erkölcsösen nevelt; éles és gyakorlatias eszével jó dolgokra tanított, melyek nekem gyakran útmutatásul szolgáltak, s amelyeket máig a legjobb emlékezetemben tartok. Néhány tanulságos mondását be akarom mutatni, hogy azok nektek is zsinórmértékül szolgáljanak, úgymint: – „Legyen köztetek mindig egyetértés, mert ha a barátok veszekszenek, akkor az ellenségeik nevetnek.” – „Ha rokonok között viszály támad, úgy az kibékíthetetlenebb, mint az idegenek közötti.” – „A hazug ember legnagyobb büntetése az, hogy akkor sem hisznek neki, ha igazat mond. Ezért beszéljünk mindig igazat, vagy ahol az nem lenne helyén való, inkább hallgassunk.”

(Folytatása következik)

imakendő


[1] Engel e sorokat 1887 decemberében, tehát 67 és fél éves korában írta.

[2] A Bibilia 150 zsoltárból 70-et tulajdonítanak Dávid királynak. Ezeket az Istent dicsőitő himnuszokat énekelve, zenei kísérettel adták elő. Engel a 90. Zsoltárra utal, amit Dávidnak tulajdonított: „A mi napink, miket nekünk engedtek, mintegy hetven esztendei idő, hogyha több, tehát nyolcvan esztendő.” Szenczi Molnár Albert, (1574–1633) fordítása.

[3] Amikor a városban lakó izraelita férfiak száma elérte a 10 főt, tehát megvolt a „minján”, vált szükségessé egy közösségi imatér kialakítása. Bármilyen szentnek tartott zsidó szertartás elvégzéséhez legalább tíz férfi kell.  Ez a gyülekezet (édá) megalapításához szükséges minimális létszám. 1813-ból zsidó 8 férfiről van adat Pécsett, 1823-ban 10 zsidó családot említ egy forrás, tehát valamikor a két évszám között kezdett működni az Engel-féle imaterem.

[4] Jom Kippur

[5] Engel Péter Bonyhádról jött Pécsre és elvette a megtűrt stástuszú Fuchs Salamon özvegyét, aki a városban lakhatott.

[6] Édesanyaja a Majna-Frankfurtból (Frankfurt am Main) származó Süsskind Mária.

[7] A megtűrt státusz csak a férfiaknak járt és férfi leszármazottaiknak örökíthető volt. A megözvegyült nőnek ezért két választása volt: vagy újra házasodik, vagy elhagyja a várost.

Read Full Post »