Grünwald Miksa és a Sabbat – II.

Részlet a pécsi zsidók 1843-as összeírásából.

Ebben a bejegyzésben folytatom a szombat-szegő Grünwald Miksa történetét. (Az előzmények itt olvashatóak.)
A hitközség a pécsi magisztrátus kérésnek eleget téve igazolásokat szerzett be a pozsonyi, paksi, bonyhádi, szigetvári, újvidéki, bajai, komáromi, győri és nagykanizsai hitközségektől, akik hallatlan, el sem képzelhető és hihetetlenül vakmerő merényletnek tartották Grünwald tettét.
A komáromi zsidók véleménye szerint a Sabbat megszegése implicite magában foglalja Mózes minden törvényének és tanításának megvetését. A bajai főrabbi szerint a vallásos életforma az államnak is a javára szolgál, ezért aki vallásba ütközően cselekszik, az a polgári hatóság részéről is felelősségre vonható és megbüntethető. Ungár Gyula paksi főrabbi úgy vélte, korábban azért sem fordulhatott elő, hogy egy zsidó szombaton árulhasson, mivel szűk helyen összezsúfolva éltek, és így egymást is ellenőrizni tudták a vallási parancsok követésében.
E hivatalos elítélő vélemények alapján a pécsi magisztrátus nem tehetett másként, minthogy eltiltotta Grünwald Miksát a szombati árusítástól.
Grünwald a következő évben súlyosan megbetegedett – ebben sokan isteni büntetést láttak – és 1843. augusztus elején utód nélkül meghalt. Végrendeletében vagyona általános örököseként hű üzletvezetőjét, a paksi Trebitscher Hirsch fiát, Trebitscher Fülöpöt, jelölte meg. Ruháit és fehérneműit fivérére, Grünwald Jakabra, hagyta, a bútorait és az ágyneműjét Rózi nevű testvére kapta.

Cserkúti Adolf városi levéltáros az alábbiakkal zárta az esetről szóló ismertetését: “(Grünwald) Ha ma élne, a szombati árusítás felől akár elöljárósági tag lehetne a hitközségnél és a legnagyobb köztiszteletben lenne talán része. Hát igazság ez? Hja, az idők változnak, az emberek is – legyenek ezek zsidók, keresztények, vagy bármilyen vallásúak.”

A képen a pécsi zsidók összeírásának részlete látható. Grünwald már nem élt, ezért nem szerepel a listában, csak segédje “Philippus Trebits – incessor Grünvaldianus”.

Forrás: Cserkúti Adolf: Az első pécsi zsidók, Pécs,  1914, Wessely és Horváth Könyvnyomdája, 25. oldal

Read Full Post »

Grünwald Miksa és a Sabbat – I.

“Löv Izsrael a’ Héber Valásnak Fő Rabija”

A 18. század végén a magyarországi zsidóság nagy része földesúri birtokokon élt, mivel a polgárság által irányí- tott városokban általában nem engedélyezték letelepedésüket. Így volt ez Pécs esetében is, amint erről e blog első bejegyzéseiben már szót ejtettem. Az emancipáció felé való első lépésnek az 1840. évi XXIX. törvénycikk tekinthető, amely a felvidéki bányavárosok kivételével szabad letelepedést engedélyezett a zsidóknak az ország területén. Ennek hatására a vidékről megindult a beáramlás a városokba, melyekben hamarosan hivatalosan megalakultak a városi hitközségek.
A haszkala, a zsidó felvilágosodás hatására az addig egységesnek ható zsidó hagyomány falán már a reformkorban megjelentek az első repedések. Új igények jelentkeztek az oktatás, a világi műveltség szükségességének és hasznának kérdésben, de sokaknak a gazdasági életbe történt sikeres bekapcsolódása révén is, amely vagyoni téren polarizálni kezdte a hazai zsidóságot. Általánosságban az mondató, hogy a vagyonossá váló nagyvárosi zsidók inkább az átfogó hitéleti reformok bevezetését támogatták, semmint a hagyományos zsidó életmód és rítusok megőrzését.
Ebben a bejegyzésben egy a szombattartás kötelezettsége kapcsán Pécsett kipattant feszültséget mutatok be, amely a fentebb említett “repedések” egy újabb fázisát szemlélteti. Ez a kérdés nem csak Pécsett feszélyezte a kedélyeket, és annyira általános problémává vált, hogy az 1868-as országos zsidó kongresszuson az ortodox tábor kérésére egy különbizottság tárgyalta a szombat megszentségtelenítésének ügyét. A városi és falusi hetivásárok szombatra estek, ezért még az is felmerült, hogy megkérik a kormányt, jelöljön ki más napot a vásárokra. A szombat iránti tisztelet hanyatlása mindannyiukat aggasztotta, mivel belátták, ha a hitközség tagjai számára a szombat hétköznappá válik, akkor ezzel megszűnik a vallási vezetők munkájának eszmei alapja. 

1842-ben általános felháborodást keltett a pécsi zsidók soraiban, hogy Grünwald Miksa a főtéren bérelt “A pécsi püspökhöz” címzett boltjából a hetivásáros szombatokon félig nyitott ajtók mellett árulta portékáit. Lőw Izrael főrabbi rendre utasította a renitenskedő hitsorsost, aki erre cédulákat nyomtatott és osztogatott, melyen arról értesítette a nagyra becsült vásárló közönséget, hogy szombatonként az utcai zárt ajtók ellenére a hátsó udvari ajtón át mindenki továbbra is teljes kiszolgálásban részesül.
Egy ilyen cédula a hitközség elöljárósága kezébe is eljutott, melyet Lőw főrabbi levélben küldött el a városi magisztrátusnak. Egyben azt is kérte, hogy az intse meg Grünwald Miksát és tiltsa el a hitközség békéjét felforgató tevékenység további gyakorlásától. (A bejegyzés elején lévő kép Löw e levelén lévő aláírását mutatja.) A városi tanács mielőtt erről határozott volna, annak bizonyítását kérte a hitközségtől, hogy a zsidóknak sehol sincs engedélyezve a szombati árusítás. (folyt. köv.)

Forrás: Jákov Katz: Végzetes szakadás. Múlt és Jövő Kiadó, 1999
Cserkúti Adolf: Az első pécsi zsidók, Pécs,  1914, Wessely és Horváth Könyvnyomdája, 24-25. oldal

Read Full Post »

jánosi Engel Adolf: Életemből – XXIII.

Fűszertartó részlete.

Ebben a bejegyzésben zárom jánosi Engel Adolf pécsi zsidó nagyiparos “Aus meinem Leben” (Életemből) című önéletrajzi írásának fordítását.
Köszönöm Christof Baiersdorf úrnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a német szöveget.

“A kötelességeim lelkiismeretes elvégzésének tudata mindig kellő megelégedettséget nyújtott és soha sem törekedtem nyilvános kitüntetésekre. – Annál nagyobb elégtétellel jegyezhetem fel a tényt, hogy felséges királyunk kegyéből 1886. április 6-án abban a magas kitüntetésben részesültem, hogy törvényes leszármazottaimmal együtt díjmentesen magyar nemesi ranggal lettem felruházva, és szolgálataim kitüntetése idén a „Jánosi” nemesi előnév adományozásával lett kiegészítve.
Ez a magas kitüntetés csak serkentőként szolgál számomra, hogy míg erőm engedi, tovább munkálkodjak hazánk jólétéért. Szándékomban áll, hogy a környékünkön ismeretlen selyemtermelést birtokaimon bevezessem. E célból ez év őszén az egészségi állapotom miatt  szükséges görzi tartózkodást arra használtam, hogy különböző előtanulmányokat végezzek. Báró C. W. Bretton „Praktische Anleitung zur Seidenzucht“ (A selyemtenyésztés gyakorlati útmutatója) című könyvében például azt a megszívelendő javaslatot találtam, hogy selyemtermelő-mintaiskolák létesítendők, melyek a vidéki papság, az iskolaszemélyzet és a vidéki kultúra más barátainak a vezetése alatt kell állniuk, és ezáltal – miként Bretton írja – „gyermekek ezreinek lenne biztosítva a foglalkoztatás és az oktatás, rokkantak ezreinek lenne tető a fejük felett és lenne élelmük, szorgos polgárok ezrei jutnának bőséges nyereséghez. A mezőgazdasághoz pedig országaink legtöbb vidékén egy új termékeny ágazat társulna, mégpedig a Legmagasabb[1] mindent élettel telítő jelmondata „Viribus Unitis”[2] szerint. Bretton ezen kívül úgy véli, hogy a selyemkultúra nagyon jelentősen emelné a termőföldek nagy részének az értékét, ami a mezőgazdasági államok, mint amilyen a mienk is, fő kincsét képzi.
Nemesített eperfákat fogok hozatni Görzből és Botzenból[3], és úgy az itteni szőlőnkben, mint Jánosin, Felső-Mindszenten, valamint az általam újonnan létesített Szatina-pusztán, Simonfán, Ócsárdon és Pázdányon ilyen eperfa-csemetéket fogok ültetni. E közhasznú példa remélhetőleg sok követőt talál.
Bízom abban, hogy megadatik nekem, hogy alkossak még néhány közhasznú dolgot, és ebben az esetben e vázlatokat szívesen folytatom.
Amikor Sámuel próféta halála közeledtét érezte, felhívást intézett Izrael népéhez, hogy akinek követelése van vele szemben, jöjjön el hozzá, és ő minden követelést kielégít. – Abban a tudatban, hogy mindig a helyeset akartam tenni és tettem is, ebben az értelemben szólhatok én is mindazokhoz, akik velem valaha kapcsolatban álltak – nem lesz senki, aki állíthatná, hogy  velem szemben jogos követelése volna.
Visszatekintve életemre, Dávid királyunk szavaival kiálthatom én is: „A kő, melyet az építők elvetettek, szegletkővé lett, az Úr vitte végbe ezt!”[4]
Szeretem az életet, nem félek a haláltól, és bármikor kész vagyok az Örök Bíró előtt számadást adni.

Pécsett, 1887. december végén.”

---

[1] I. Ferenc József
[2] „Viribus Unitis“ –  „Egyesült erővel“ – I. Ferenc József jelmondata.
[3] Bolzano (Bozen), város Dél-Tirolban, ma Olaszországban.
[4] Zsoltárok Könyve, 118, 22-23.

Read Full Post »

jánosi Engel Adolf: Életemből – XXII.

Pécsi tóravért részlete.

Ebben a bejegyzésben folytatom jánosi Engel Adolf pécsi zsidó nagyiparos “Aus meinem Leben” (Életemből) című önéletrajzi írásának fordítását.
Köszönöm Christof Baiersdorf úrnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a német szöveget.

“A hitközségnek húsz éven át a legnagyobb tudósok és szónokok voltak a rabbijai és a legjobb énekesek a kántorai, ők azonban a „beduinok” ártalmas üzelmei miatt nem maradhattak. E funkcionáriusok gyakori váltogatása a hitközségnek sok pénzébe került, és a több mint 300 családot számláló közösségünknek hat éve nincs rabbija.[1]
A hitközségi jegyzőkönyvek tanulságos olvasmányok, amelyekből többet tanulhattok, mint sok könyvből. Azt tanácsolom nektek, járuljatok hozzá minden közhasznú kezdeményezéshez, ahogyan én is  – gyakran anyagi lehetőségeimen túlmenően is – mindig hozzájárultam hitközségünk terheihez. – Viszont arra kérlek benneteket, ha a nyugalmatok és a becsületetek kedves számotokra, kerüljétek el a hitközség székházát, örüljetek, ha mások pályáznak ezekre a hivatalokra. Nekünk bár nehéz, de tisztességes ügyleteink vannak, és az időnket jóval hasznosabb dolgokra tudjuk  fordítani.
A város közhasznú intézményeit, valamint más nyilvános intézeteket vallási megkülönböztetés nélkül mindig a lehetőségek szerint támogattam, így a karlsbadi zsinagóga építését épp úgy, vagy az itteni plébániatemplom felújítását, melyhez én adtam az első adományt. Tagja voltam a katolikus kézműves segédek egyesületének[2], társalapítója a Fünfkirchener Zeitungnak, egyik alapítója az óvodának, melynek oktatótermében a magasztos királyi párunk ezüstlakodalma emlékére egy márványtáblát helyeztettem el; társalapítója voltam a helyi mezőgazdasági egyesületének, a országos képzőművészeti egyesületének, az ipari kiállításokon bemutatott tárgyainkat a budapesti, kolozsvári, selmecbányai, lisszaboni, ill. más akadémiáknak és múzeumoknak ajándékoztuk.
Amikor Pécs és Nagykanizsa honvéd barakktábor létesítésére pályázott és az utóbbinak H. tábornok támogatása folytán nagyobb esélyei voltak, közbenjártam egy magas rangú személyiségnél, és városunk kapta meg ezt a számára rendkívüli előnyöket biztosító katonai tábort. A másolatokat tartalmazó könyvben találhattok erről leveleket.
Azt tapasztaltam, hogy a kiszolgált katonák a legmegbízhatóbb tisztviselők és a leghűségesebb szolgálók. Egy nyugdíjas katonahivatalnok 28 éven keresztül haláláig volt fürdőm pénztárosa, erdészeim és mezőgazdasági hivatalnokaim egykor mind katonák voltak. Az a véleményem, hogy fiatalemberek számára a legjobb iskola a katonai szolgálat, mert ott engedelmességet tanulnak, pontosságra, takarékosságra és mérsékletes életre szoktatják őket.
A Pulszky-eset szolgáljon számotokra figyelmeztetésül, hogy minden közhivataltól tartsátok távol magatokat. Már 1844-ben olvastam az itteni püspöki könyvtárban az annak idején jelentős Augsburger Allgemeinen Zeitungban Pulszky Ferenc nagy magyar hazafi írásait a magyarországi állapotokról. Magyarország akkor a világban kevéssé ismert ország volt, amelyről ezen felül a legkülönösebb és egyáltalán nem előnyös előítéletek terjedtek el, melyeket Pulszky a legjobb tudása szerint igyekezett helyesbíteni.
Azóta fáradhatatlanul ennek érdekében ténykedett, magas tiszteletbeli hivatalokat töltött be, amelyek számára alig hoznak annyi jövedelmet, hogy abból illő módon megélhetne, olyannyira, hogy nála még bírósági vagyonlefoglalásokra is került sor. E méltó férfiút a parlamentben és az újságokban mégis megvádolták azzal, hogy meglopta a nyilvános gyűjteményeket. Egy alapos vizsgálat bebizonyította, hogy ez aljas rágalom volt. A rágalmazók azonban büntetlenül maradtak. Tanuljátok meg ebből az esetből, hogy maradjatok távol közhivataloktól. – Egy német tudós írta: „Ha képesek lennénk az emberek szívében úgy olvasni mint egy nyitott könyvben, ha ismernénk elődeik sorát, és tudnánk, milyen körülmények között fejlődött jellemük, akkor szánalmat éreznénk gonoszságuk miatt, és ostobaságukon mosolyognánk.” Ez illik Pulszky esetére is.

---

[1] Dr. Kohut Sándor főrabbi 1882 nyarán Nagyváradra távozott. Őt Bach Jakab, Dr. Güns Áron és Weisz Gábor helyettesítette. A pécsi hitközség Dr. Perls Ármin kecskeméti rabbit 1889-ben hívta meg Pécsre főrabbinak, amit ő elfogadott. 

[2] Engel valószínűleg a német Adolph Kolping (1813-1865) által katolikus kézműves segédek számára alapított „Gesellenverein”-re gondol, amely a 19. sz. második felében több országban működve összesen több száz helyi szervezettel rendelkezett. Arról  nem találtam adatot, hogy Pécsett is lett volna egy ilyen képviselet.

---

Read Full Post »

jánosi Engel Adolf: Életemből – XXI.

Ebben a bejegyzésben folytatom jánosi Engel Adolf pécsi zsidó nagyiparos “Aus meinem Leben” (Életemből) című önéletrajzi írásának fordítását.
Köszönöm Christof Baiersdorf úrnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a német szöveget.

“Sok fáradozás után sikerült a Hertelendy-féle házat és kertet, amely a hadialap tulajdona volt és bérlete csupán évi 200 forint bevételt hozott, nyilvános árverésen 14500 forintért Schapringer, Justus Lipót, Grün S., Justus Jakab, Trentschiner és az időközben megboldogult Reinfeld és Blau urakkal közösen megvennünk. Az eladás révén a hadialapnak évi 600 Forint többletbevétele volt. A fent nevezett hét úr és én a kert egy részét a hitközségnek ajándékoztuk a felépítendő új templom telkéül, a házban pedig kereskedőkaszinót létesítettünk olvasóteremmel. Az e helyiségekben tartott összejövetelek nagymértékben támogatták a zsinagóga építését, és a kaszinó révén még sok közhasznú dolgot lehetett volna megvalósítani, ám ez az egyetértés hiánya miatt a kaszinó fel lett oszlatva, és – nem a közjó előnyére – lassan egy klikk jött létre, amelyet az itt általánosan elfogadott „beduinok” elnevezéssel illetnek.
A már említett okokból 1874-ben újra szakadás fenyegette a hitközséget. Engem választottak meg elnöknek, de a tisztség elfogadását ahhoz kötöttem, hogy a megbékélés jeléül a hitközség költségére életnagyságú kép készül Joachim Schapringer úrról, és az a tanácsteremben lesz elhelyezve, ami meg is történt. Az intézkedésemre hívták meg ide Dr. Kohut Sándor főrabbit. – Amikor helyreállt a hitközség békéje, önként visszaléptem, másnak hagyva e hálátlan hivatalt.
Néhány hitközségi rendzavarót e vétkekért utolért a sorsuk. Egyikük, 1860-ban hitközségi elnök és az egyik legnagyobb itteni üzlet társtulajdonosa, csalárd csődeljárás miatt Amerikába volt kénytelen menekülni, ahol családjától távol szegény emberként halt meg. Egy másik az akkori elöljárók közül, aki némelyik évben könnyedén többet keresett, mint amennyi az én vagyonom volt és itt a legszebb házat birtokolta, vagyonát ahogy szerezte, úgy el is vesztette, jelenleg szegény emberként él a fővárosban.”

Bejegyzés Eng(e)l Adolf helyéről az első zsinagógában (1842. január 30.)

Read Full Post »